Elérhetőségek

Bérbaltaváriak Szülőfalujukért Egyesület

9700 Szombathely,
Rumi út 264.

Telefon: +36/30/979-5609






Nevezetességek

13. Bérbaltavár Kossuth-díjas költője, Nagy Gáspár; és Gálos János levele Nagy Gáspárhoz

Bérbaltavár  Kossuth-díjas költője, Nagy Gáspár (1949-2007)

Nagy Gáspár 1949. május 4.-én született  Bérbaltaváron, a nagytilaji Nagy Gáspár és a bérbaltavári Kelemen Erzsébet egyetlen gyermekeként. Szülei a szomszédos Nagytilajban laktak, az édesanya áldott állapotba kerülvén az utolsó heteket Baltaváron töltötte a szülői házban, s itt született meg fia, ifjabb Nagy Gáspár. Az apa gazdálkodott, s közben házat építettek Nagytilajban, így a gyermek idejének nagy részét Baltaváron töltötte a nagymamával, nagynénikkel. Nagynénje, keresztanyja („Kereszt”) Kelemen Rózsa határozta meg leginkább a nevelését. Ő íratta be a baltavári iskolába – akkor még Nagytilajon is működött iskola, de az kisebb volt – s 8 év múlva Ő vitte el a pannonhalmi bencésekhez a kisdiákot. Nagytilajon a Petőfi utcában felépült szülői ház, és a baltavári Kelemen család háza Nagy Gáspár számára egyaránt az otthont jelentette – egészen a 80-as évekig, a szülők haláláig. A bérbaltavári szülőház ma Nagy Gáspár Emlékház, s a költő sírja a nagytilaji temetőben szülei mellett van.

Nagy Gáspár minden ősét földművesnek tudta. Gyermekkorának két meghatározó élményköre a paraszti élet és a kereszténység volt. De már kisgyerekként találkozott 1956 élményével is. A forradalom leverése idején náluk is megszálltak Nyugatra menekülő forradalmár diákok. Tőlük hallotta először a forradalom valóságos történetét.

Első verseit általános iskolai tanítónőjének mutatta meg, de aztán évekig nem ír verseket. A Pannonhalmi Bencés Gimnázium diákjaként nagy élménye lett az ezeréves magyar történelem és kultúra tapintható jelenléte. 1967-ben érettségizett Pannonhalmán. A bencés gimnáziumi múlt miatt akkoriban a bölcsészkar szóba sem jöhetett, a szombathelyi főiskolára jelentkezett, ahová kiváló eredményei ellenére is csak évhalasztással vették föl. Egy évig segédmunkásként dolgozott Szombathelyen. Ekkor kezdett el újra verseket írni. A Jelentkezünk című szombathelyi diákperiodikában 1968 őszén már megjelentek a versei. 1971-ben kapott diplomát a szombathelyi főiskolán népművelő-könyvtár szakon. Ebben az évben a Szombathelyen megjelenő Sor című antológiában is szerepelt. Bemutatkozásként írt sorai már ekkor erkölcsi és történelmi érzékenységéről és igényességéről tanúskodtak: „Ösztönösen azokra figyelek, akik azt bizonyítják, hogy a költészet töretlen gerincek kopogtatása, s nem hiszik, hogy a segesvári és szárszói tragédia mindegy lenne az anyaföldnek.”

Világszemléletének alakulásában fontos szerepe volt 1968-nak. A Prágai Tavasz letörése jegyezte el a történelemmel. A politikai rendőrség is ekkor írta róla az első jelentéseket. Aztán egészen 1989-ig minden lépését számon tartották.

A főiskola után Budapestre kerül. A fiatal költőt 1973 októberében Kormos István mutatja be az Élet és Irodalomban, s hamarosan mellette dolgozhat a Móra Kiadó­ban: a Kozmosz könyvek sorozatát gondozza, elődei és el­sőkötetes pályatársai könyveit szerkeszti. Tanult Weöres Sándortól, közel érezte magát Pilinszkyhez, de a számára legfontosabb költőnek Jékely Zoltánt, Kormos Ist­vánt, Nagy Lászlót és Csoóri Sándort nevezte. El­ső verseskötete, a Koronatűz 1975-ben jelent meg: „mit bánom én, ha több az áruló, / de lázadót is teremjen e föld" - írta lendülettel, Dózsát idézve, s már e kötetben olvashatjuk klasszikussá vált sorait, életprogramját: „Lefokozott szívűeknek / va­lami szabadítót mondani".

1981-ben a Magyar Írószövetség Választmá­nyának legfiatalabb tagjává választják. Titkárként a vidéki írószervezetekkel tartja a kapcsolatot. 1985 márciusáig dolgozott írószövetségi titkárként, ekkor távoznia kellett a Nagy Imréről az Új Forrás 1984/5-ös számában megjelentetett Öröknyár: elmúltam 9 éves című verse miatt, melyben Nagy Imre tisztességes eltemetéséért és gyilkosainak néven nevezéséért emelt szót. 1986 júniusában pedig a Tiszatáj szerkesztőségét váltották le A Fiú naplójából című verse miatt. Ez a verse tiltakozott a forradalom elárulása ellen, s felmondta az értelmiség és a hatalom 1956 után kötött kompromisszumát.

Az 1985-ben létrejött Bethlen Alapítvány titkári feladatait ő látja el két évtizeden keresztül. Ez a közadakozásból a nemzet javára létrehozott és fenntartott alapítvány Bethlen Gábor szellemében az összmagyarság szellemi összetartozását, anyanyelvének és történelmi hagyományainak ápolását erősítette.

1988-ban az első független folyóirat, a Hitel szerkesztője lett. Ez a folyóirat volt az első legálisan engedélyezett ellenzéki publikációs fórum. Nagy Gáspár 2004-ig dolgozott a Hitel szerkesztőségében, utána a 2004 pünkösdjén megszólaló Magyar Katolikus Rádió kulturális szerkesztőségét vezette 2007-ben bekövetkezett haláláig.

A nyolcvanas évek közepén megjelent „rendszerváltó” versei és folyamatos ellenzéki magatartása miatt az 1989 előtti politikai hatalom az egyik főellenségének tekintette. Ő pedig személyes feladatának érezte a diktatúra elleni küzdelmet. Nyíltan szót emelt a történelem tényeinek meghamisítása ellen. Költészetének kezdetektől fogva fontos motívuma lett "ötvenhat", "október" és "hatvannyolc". A magyarországi rendszerváltozás folyamatának érzékeny ösztönzője és kritikus megítélője volt.

A rendszerváltás előtt Nagy Gáspár költészete beszélt legnyíltabban a kommunista diktatúra bűneiről. Költészete nyílt szembenállás volt a diktatúrával, leleplezte annak módszereit és cselekedeteit. Aztán regisztrálta a rendszerváltás örömét, majd azonnal szót emelt visszásságai, felemássága miatt. Nagy erkölcsi felelősséggel szólt a rendszerváltozás folyamatában megmutatkozó színváltásokról, árulásokról, elvtelen helyezkedésekről.

Költészetének szakrális motívumkincse erősíti föl erkölcsi ítélkezését. Versbeszéde a posztmodern számos elemét is kamatoztatja a költői ítélkezésben. Másrészt viszont van költészetének egy olyan belső, szakrális magja, amelyik a mély keresztény hit őszinte megvallása. Ez a hit ösztönzi és bátorítja arra, hogy néven nevezze a társadalmi és erkölcsi bajokat. Költészete példa arra, hogy a nyitott, sokféle hagyományt és szemléleti irányt hasznosító költői szintézis ma is lehetséges. Művészete hiteles és érvényes megújítása a magyar irodalom közösségi felelősségtől, cselekvő történelmi jelenlétről mindenkor tanúságot tevő fő vonulatának.

Költői életművét olyan emlékezetes kötetek jelzik, mint a Földi pörök, a Kibiztosított beszéd, a Tékozlók imája, a Tudom, nagy nyári dél­után lesz, az Ezredváltó, sűrű évek. Írt gyerekver­seket (Áron mondja), remekmívű kisesszéket (Közelebb az életemhez, Szavak a rengetegből), jelentős prózaírói, műfordítói munkássága is. 2006 karácsonyára a Ka­tolikus Rádió Szabadítót mondani címmel dupla CD-albumot jelentetett meg, amelyen a költő ötven­hat-ötvenhat versét mondja el lemezenként. Tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának; életművét számos díjjal, köztük József Attila- (1990), Kossuth- (2000), Arany János- (2005), Ma­gyar Örökség-díjjal (2006) ismerték el; a Balassi Bálint-emlékkard (1999) kitüntetettje.

(Forrás: Görömbei András, Pécsi Györgyi)

 

Művei:

Koronatűz (1975)

Halántékdob (1978)

Földi pörök (1982)

Áron mondja (Gyermekversek Orosz István rajzaival) (1986)

Kibiztosított beszéd (1987)

Múlik a jövőnk (Válogatott és új versek) (1989)

Mosolyelágazás (1993)

Fölös ébrenlétem (1994)

Zónaidő (Vers, műfordítás, esszé) (1995)

Tudom, nagy nyári délután lesz (1998)

Szabadrabok (Egybegyűjtött versek, 1968–1998) (1999)

Hullámzó vizeken kereszt (Versciklus König Róbert linómetszeteivel, magyar-német nyelvű, ford.: Kárpáti Pál) (2000)

Húsz év a kétezerből (2000)

Amíg fölragyog a jászol (Versek Keresztes Dóra illusztrációival) (2001) 

…nem szabad feledNI…! (Versek – 1956 láthatatlan emlékművének talapzatára) (2002)

Ezredváltó, sűrű évek (2003)

1956 fénylő arcai (Versek Kiss Iván rajzaival) (2006)

Szabadítót mondani (2CD - 110 vers a költő hangján) (2006)

Sárfelirat (Posztumusz versek) (2007)

Összegyűjtött versek (2007)

Szaltószabadság. (Válogatott versek) (2008 )

 

Díjai és elismerései

 

Művészeti Alap elsőkötetesek díja (1975)
 
Radnóti-díj (1977)
 
Alföld-díj (1978)
 
Clevelandi Irodalmi Társaság József Attila-díja (1985)
 
Prae Bethlen-díj (1985)
 
József Attila-díj (1990)
 
Magyar Művészetért díj (1990)
 
Greve-díj (német) (1992)
 
Artisjus Irodalmi Díj (1992)
 
Nagy Imre-emlékplakett (1993)
 
Tiszatáj-díj (1993)
 
Kölcsey-díj (Lakitelek) (1994)
 
Ratkó József-díj (1994)
 
Getz-díj (USA) (1995)
 
Balassi Bálint emlékkard (1999)
 
Kortárs-díj (1999)
 
Kossuth-díj (2000)
 
Nemzeti Társaskör Hűség-díja (2001)
 
Szent Márton-díj (2003)
 
Bárka-díj (2003)
 
Arany János-díj (2005)
 
Szépirodalmi Figyelő-díj (2005)
 
Március 15-e díj (2006)
 
Teleki Pál Emlékérem (2006)
 
Czine Mihály-díj (2006)
 
Széchenyi Társaság díja (2006)
 
Magyar Örökség díj (2006)
 
Külhoni és magyarországi emlékbizottságok 1956-os díszérméje (2006)
 
Székely Bicskarend (2006)
 
PRIMA díj (2006)
 
Kölcsey díj (Szatmárcseke) (2007)
 
Mikszáth Kálmán-díj (posztumusz) (2007)
 
Pest megyéért emlékérem (posztumusz) (2007)
 

Nyugat-Dunántúli Sajtódíj (posztumusz) (2008)

(Forrás: Nagy Gáspár Honlap)

 

 

 

Megnyílt a Nagy Gáspár Emlékház Bérbaltaváron

 

Bérbaltaváron a Rákóczi Ferenc u. 33. sz. alatt  2013.szeptember 28-án ünnepélyes programmal megnyitották a Nagy Gáspár emlékházat.

A költő Bérbaltavári szülőházának emlékházzá avatása széleskörű támogatás eredményeként valósulhatott meg.

A ház felújítási munkáit a Nagy Gáspár Alapítvány végeztette el, az Új Magyarország Vidékfejlesztési Program keretében az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból nyújtandó támogatások körében elnyert Leader pályázat megvalósításával.
Az utófinanszírozásos pályázat lebonyolítását a költő barátainak kamatmentes hitelnyújtása tette lehetővé.
A térségi önkormányzatoktól – Vasvár, Bérbaltavár, Nagytilaj -, a kistérségi társulástól, a Göcsej-Hegyhát Leader csoporttól jelentős szakmai, tanácsadói támogatást kapott az Alapítvány.

A felújított házban a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai rendezték be a „Valaki ír a kezeddel” című kiállítást, mely a Nemzeti Kulturális Alap és a Magyar Művészeti Akadémia pályázati támogatásával valósult meg. A kiállítás forgatókönyvét az Alapítvány kurátorai írták. A ház belső berendezésének felújítását a Savaria Múzeum restaurátorai végezték el. (Forrás:Alapítvány Honlapja)

A kiállítás április 1. és október 31. között tart nyitva.

Nyitvatartási idő:
szerda, péntek: 13-17 óra
szombat: 9-13 óra

Egyéb időpontokban bejelentkezés a 06 30 509 3439-es telefonszámon.  

Az Emlékházban rendhegyó irodalom órákat és irodalmi táborokat szerveznek.

 

 

Nagy Gáspár: Millenniumi köszöntő szavak Bérbaltaváron

Az elmúlt esztendőben – egészen pontosan szeptember 17-én – sajnos nem tudtam részt venni apám szülőfalujának, Nagytilajnak hasonló szép és fölemelő millenniumi ünnepségén, hiába invitált baráti szavakkal Sulok László polgármester úr. Akkor az utolsó pillanatban másfelé szólított az élet, amely általában rendelkezik velem.
Most ezért is örülök, hogy itt lehetek, szebben mondva: itthon lehetek. Tehát hazajöttem, mint ahogy tették ezt sokan, akiknek Bérbaltavár a szülőhelyük, szűkebb lélekszerinti hazájuk. Tehát életük legfontosabb, ha tetszik centrális helye.
Köszönöm Mészáros László polgármester úr hívását, aki szíves meghívását még azzal is megtoldotta, hogyha itt vagyok, hát mondjak valamit ennek a falunyi sokadalomnak, amely méltán és büszkén ünnepelni akar, talán ezért írta a meghívóban, hogy mondandóm ünnepi beszéd lesz.
Én nem tudom, az lesz-e, habár az alkalom valóban ünnepi, s az előttem elhangzó zászlót- és címert avató szavak is azok voltak. Mondanám tehát így, személyesre fogva a szót: kedves bérbaltaváriak, barátaim, távolról vagy közelebbről jött vendégeink, én itthon és otthon vagyok. S itt köszönöm meg Szakály Ferenc elnök úrnak és a tagságnak, hogy az elmúlt esztendőben a „Bérbaltaváriak Szülőföldjükért Egyesület” tiszteletbeli tagjává fogadtak. Habár 38 esztendeje, hogy kirepültem innen, ugyanis huszadmagammal akkor fejeztem be az általános iskolát. Körbenézek, talán látok, s ha igen, akkor örömmel üdvözlök még külön is itt abból osztályból néhány társat. Szinte hihetetlen, de 1963-ban 20-an voltunk e községben 8. osztályosok, ráadásul a legideálisabb megoszlásban, 10 lány és 10 fiú. S a település három iskolájába, alsó és felső tagozatba pedig csaknem 200 diák járt. Ma már csak nosztalgiával gondolhatunk ezekre az évekre.
Néhány esztendeje, tehát még a múlt században a Duna Televízió forgatócsoportjával erre jártam, hogy legszűkebb szülőföldemet, Bérbaltavárt és Nagytilajt, e hegyháti táj már-már Zalába áthajló gyönyörű tájait, dombjait, lankáit bemutassam. S közben hagyjam, hogy a feltoluló emlékeimből kicsit kifosszanak, hogy azt megosszák, megosszam a tágabb hazával. Erdélyi barátaim, írókollégáim, mert ott szinte csak és kizárólag a Duna Televíziót nézik, a szép est után külön is köszönték, hogy a szülőföld kapcsán, afféle eligazító mottóul a székely Tamási Áronhoz folyamodtam, mondván véle és utána híres szentenciáját, ahogy Mikosszéplak felől jőve feltűnt a baltavári templom, melyben 1949 szép májusában Zrinyi József plébános úr megkeresztelt s elöntötte szívemet a sajgás s ez tartott egészen szülőházamig, tehát Tamásit idéztem, miszerint:
Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.
Igen, erről az otthonról van szó, mégha szimbolikusnak is tűnhet. De legalább ennyire valóságosnak is, mert bárhol is élünk, bárhol is keressük a kenyerünket, akik egykor kiröpültünk ebből a közösségből, szívünkben az a bizonyos belső iránytű szülőföldünket, ifjúságunk színtereit, iskoláinkat, és a temetőkben a régholt ősök, felmenőink sírját jelöli. A legbensőségesebb, szívszerinti otthonosságnak tehát valóságos tere, kiterjedése, története van. Mi pedig földrajzi nevén 1948 óta Bérbaltavárnak mondjuk. Ahonnan vagy soha el se mentünk, vagy ahová mindig vissza-, tehát hazajövünk. Bevallom: álmaimban én legtöbbször ezeken az utcákon járok és a temetőbe rég kiköltözött embereknek köszöngetek. Életem első 14 esztendejében történt csínytevéseim peregnek előttem. A baltavári és kisbéri templom harangjainak összetéveszthetetlen brongása. Tanáraim dicsérete és feddése a fülemben, hangok és emberi gesztusok elevenednek meg azon az álombeli filmen. Mert egy közösség életében (s tágabban az ország és nemzet életében) már a kezdetektől a templomot és az iskolát: tehát az ifjú lelkek megpendülésének tereit, ha tetszik szakrális színhelyeit kell fölemlegetnünk.
Afféle memória-próba is, ha jól emlékszem például papjaink közül a szigorú, de igazságos Sarlós Mihály plébános úrra és Gerencsér István káplán úrra, akiknek nem kis részük volt abban, hogy a magyar történelem szent hegyére, az első alapítású, több mint 1000 éves magyar iskolába, a tudós bencés atyák iskolájába, Pannonhalmára vitt utam, melynek első templomát már a keresztény hitet fölvevő Géza fejedelem kezdte el építeni, de a művet minden értelemben fia, István fejezte be: az erőskezű, a megkoronázott szent király.
De Róla, éppen az ünnep kapcsán majd még később szólok, hisz, hogy vagyunk s magyarul beszélünk, ez a tény az isteni gondviselés mellett Neki köszönhető.
De minden tanítóm, tanárom aki 1955–63 között e közösség színe előtt nevelt, oktatott, dicsért és korholt mostani szavaim szövetébe elevenen beépült, s gondolom nem csak az enyémbe. Ahogy a betűvetéstől az olvasás gyönyörűségéig, a sejtéstől a megértésig elvezetgettek, most szólítom őket, hogy emlékezetem tábláján letörölhetetlenül ott maradjanak, legyenek bár holtak vagy élők. Csuda Jánosné, Iván Valéria, Nagy Ernő alsó tagozatban, osztatlan osztályokban. Aztán felsőtagozatban: Gyulay Lajosné, Edit néni, Gyulay Lajos igazgató úr, Francsics Árpád, Pintér Sándor tanár úr, Horváth László igazgató úr.
Mondottam, hogy bár messzire kerültem, de álmaimban gyakran itt sétálok, s akik már rég kiköltöztek a temetőbe, azok is élnek. Ma különösen. Mert történelmünk, s e település története is a valaha itt élt, itt született lelkek kollektív története. Amihez minden nemzedék akaratával és szorgalmával hozzá tett s hozzá tehet valamit. S ezt jó legalább ilyenkor tudatosítanunk és tovább adnunk az utánunk jövőknek. A jövőt emlegetem, jó volna hát hinnünk és tudatosítanunk valóban a legnagyobb magyarral, Széchenyivel szólva:
A múlt elesett hatalmunkból, de a Jövendőnek urai vagyunk.
Most már az ezer esztendőt igazoló zászlónk is van! Tanúság arról, hogy magyarként még itt vagyunk. És Bérbaltavár, legalábbis a vár szóból ítélve cselekedett is valamit: védelmezte ezt a vérrel szerzett földet. Egy létező, dolgos közösség úgy nemesedett és gazdagodott, hogy saját címerével és zászlajával, jellemző jelképeivel jelet hagy a jövendőnek. Immár a harmadik évezrednek!
Május végén és június elején kétszer is itthon jártam. Sárváron majd Szombathelyen éppen millenniumi rendezvényeken mondhattam el gondolataimat, aztán Vasváron a szép, felújított könyvtárban könyvheti vendégként. Egyik alkalommal itthonról buszoztam vissza Szombathelyre, együtt a nálam néhány esztendővel, talán épp egy általános iskolányi idővel korosabb Benkő Ferivel, Kisbérből. Szombathelyig beszélgettünk, ki merre van, mit csinál, él-e, hal-e. Kérdéseimre szinte házanként jártuk végig képzeletben Kisbért és Baltavárt. Jó volt hallani, hogy Feri barátom majdnem mindenkiről tudott valami érdemlegeset mondani. Minden névnél valami konkrét vagy homályos emlék, és egy-egy arc állt elém. Megnyugodtam: a számontartók és a számontartottak kettős mérlegén is csaknem épen, hiánytalanul megvolt a falum. Persze, az a valahai! Az emlékeimben élő.
Valahogy nagyobb léptékben így vagyunk akkor is, amikor a történelmet faggatjuk: vagyis az egymásra következő nemzedékek sorát s tetteit vesszük számba. S mi vagyunk az a nemzedék, egymásba torlódva, az a kitüntetett nemzedék, ha tetszik, kegyelmi állapotban lévő, még élő, ahogy A Magyar Köztársaság Országgyűlésének 2000. évi I. törvénye fogalmaz Szent István államalapításának emlékéről és a Szent Koronáról. Idézek a törvény bevezető szövegéből:
„A nemzedék, amelynek megadatott, hogy a történelmet tagoló évezredek egyikéből átléphessen a másikba, egyaránt pillant a múltba, hogy számvetést készítsen a nemzet elmúlt ezer esztendejéről, s a jövőbe, hogy felkészüljön a következő évezredre.
Ezer évvel ezelőtt első királyunk, Szent István megkoronázásával a magyar nép a keresztény hitben egyesült Európa népeivel… Ez biztosította a magyarság fennmaradását és évszázadokon át betöltött meghatározó szerepét. Magyarország ma is Szent István államalapító művén nyugszik.”
2000. január 3-án a millenniumi év ünnepségsorozata a Magyar Állami Operaházban kezdődött Nemeskürty tanár úr, millenniumi kormánybiztos nagy ívű, katonás köszöntőjével és Szokolay Sándor oratorikus szimfóniájának ősbemutatójával, a Symphonia Ungarorummal, azaz a Magyarok szimfóniájával, melynek verses szövegkönyvét a zeneszerző megtisztelő fölkérésére én írhattam. A mű alcíme: Szent István és Szent Gellért emlékezete. Ám tágabban és jelzésszerűen az egész magyar történelem ezredéve benne foglaltatik: győztes és vesztett csatákkal, árulásokkal, elbukott szent forradalmainkkal, letiport szabadságharcainkkal, országcsonkítással, ilyen-olyan diktatúrákkal, de a mégis vagyunk méltó büszkeségével is, melynek az origójában a kereszténységet fölvevő és védelmező Szent István király és legfőbb munkatársa, Szent Gellért áll. Minden magyarázat helyett e hosszú vers záró versszakaival, mába hajló üzenetével szeretném rendületlenül hinni: a következő ezredévben is lesznek Szent István népének, így szülőföldem népének is ünneplésre érdemes alkalmai.
 

Mert az a kéz
erős is volt
de imára
– s át a mába –
hídként hajló
szent lett
és sohasem
részre hajló
ügyeiben
magabízó
Istenére
támaszkodó.

Királyi kéz
vérünk vére:

korona-fényt
gyújt reményre

támadjon hit
legyen áldás

visszhangozzék
a megváltás.

Királyi vér
s vértanúké

minden élő
magyaroké

akiket a
hit fölvértez

énekük zeng
Szent Gellérthez

akik hűek
még e tájhoz

imájuk esd
Szent Istvánhoz.

Királyi kéz
vérünk vére:

Bennünk lüktet
ezredéve!



Bérbaltavár, 2001. július 29.

 

Nagy Gáspár:
Boldog karácsonyom, 1955...

Csuda Jánosné volt az első tanító nénim, aki kedves szigorával nem is tudom, hogyan, de már a téli szünetig megtanított bennünket szótagolva, szépen olvasni. Mindez a csoda 1955-ben történt. Csak úgy zengett a falu harmadik, legkisebb iskolája, az agyagos sártól alig megközelíthető gödörpartinak csúfolt intézmény, amely mindössze egyetlen tanteremből állt, viszont hatalmas, játékra szerfölött alkalmas kerítetlen udvar tartozott hozzá gyümölcsfákkal és sűrű bokrokkal. S ahová rajtunk kívül még a harmadikosok jártak. Mi, kis elsősök akaratlanul is, s lám, nem éppen haszontalanul belefülelhettünk az ő rettentő tudományukba. Az olvasás talán ezért ragadt ránk előbb, mint ahogy azt a tanmenet előírta volna. Szóval, Csuda tanító néni, ahogy keresztanyám mondogatta, csodát tett. Velem legalábbis, mert én már a harmadikosok padsora előtt, afféle stréberként  fennhangon olvashattam az ő könyvükből.
Kelemen Rózsa keresztanyám talán a saját lelkiismerete megnyugtatása végett is dicsérte a baltavári iskolát, mert bizony legjobban ő kardoskodott amellett, hogy anyai nagyanyám házában maradjak, s ott legyek kisiskolás, ahol valóban születtem, s ahol jobb híre volt az okításnak. Szüleim három kilométerrel odébb, a szomszéd faluban laktak. Előbb az apai ősök házában húzták meg magukat, majd egy kis saját hajlék építésébe kezdtek, éppen a legkeményebb beszolgáltatások, padláslesöprések idején. Apám persze dacosan beíratott a Nagytilaji iskolába is. De ő is inkább csak a lelkiismeretét nyugtatta: ne érhesse szó, hogy kellő eréllyel nem gondoskodott egyetlen fia sorsáról. De végül belátta: itt mégis jobb kezekben vagyok, hiszen ők valóban látástól vakulásig a mezőn dolgoznak, s nemigen tudtak volna velem, a nagyon kései gyerekkel foglalkozni. Én meg, mint valami kengyelfutó futottam, rúgtam a port a két falu között, ahol a földjeink is voltak. Meg a közös szőlő és kaszáló a zsuppos pincével a baltavári hegytetőn. Apám gyakran mutogatta a tiszta időben szinte karnyújtásnyira közeljövő híres hegyeket: a Ságot meg a Somlót. És mindig megjegyezte: a mi rizling borunk is van olyan jó, mit  ami ott terem, csak mire elhírelnénk, rendszerint elfogy.
Állandóan úton voltam (néha még tán útban is, hiszen szüleim korához képest unokakorúnak számíthattam) azokban a nehéz, szegényes években. Két család, két érzelmi pólus között lökődtem ide-oda. Lelkem háborgott, lázadozott. Hol édesanyámtól váltam el sírva a tilaji faluvégen az öreg vadkörtefánál, hol meg a baltavári nagymama ritka meséitől nem volt szívem elszakadni. A szeretet járt velem, mint a nyikorgó libikóka. S ráadásul nem volt testvérem sem. Csak testvérként szeretett játszótársak, majd iskolatársak!
Karácsony közeledtén, az ádventi időben azonban mindig kezdett kisimulni a világ körülöttem. Nagymama már szorgalmasan tanította esténként a szép karácsonyi énekeket, meg a betlehemi angyal szózatát és az öreg pásztor hasra esős, dudaszóval kísért, kacagtató mondókáját.
Keresztanyám keltett minden áldott reggel, hogy ott legyek a hajnali misén, mert a szigorú Sarlós plébános úr számon tartja ám a ministránsait. Ha mulasztanék, még megtörténhet, hogy nem kapok szaloncukrot meg néhány szem mogyorót majd az agyonkövezett vértanú, István napján az oltár körüli szolgálatomért… Kis csizmám ott melegedett, szárítkozott a tűzhely mellett. Még szinte félig álmomban beleugrottam, s mosdásként egy kis hidegvízzel kitöröltem a csipát a szememből s máris az embermagasságú hó falak között szaporáztam a lépést a harangszó irányába. Nagy hárászkendős asszonyok taposták az utat előttem. A  hó mint a porcukor ragyogott, világított. Orromban éreztem már a karácsonyi sütemények  illatát is. Mifelénk akkor még a villany szóba se jött. Az asszonyok az úton viharlámpával lépegettek. Otthon is csak petróleumlámpa adott valami fényt. Nagymama óvott is az olvasástól, arra a délután való, mondta. Aztán meg ott van az iskola, akkor olvass, fiam, mikor besüt az Isten napja! Este csak énekeljünk, meg a betlehemi mondókákat tanuljuk. Arra pont elegendő világot ad a tűzhely parazsának fénye.
Nagyon készültem: az idén az Úr angyalaként akár vihetem a nyakamban a betlehemet is. Ezzel egy harmadikos, osztályismétlő nagylegény biztatott, azzal a föltétellel, ha legközelebb, Csuda tanító néni kérésére sem állok ki olvasni eléjük, és főleg nem söpröm be a dicséretet, hogy lám-lám ti vén szamarak, ilyen folyékonyan kéne olvasnotok… Máskülönben meg a nagyszünetben kaphatok majd két egyforma pofont is… Majd kimentem magam, hogy fáj a torkom, dadogtam, és valahogy oda tereltem a cinkos alkudozás tárgyát, hogy bárcsak ne a lányos ábrázatú angyal lehetnék az idei csapatban, hanem a pásztorok közül a legkisebb betlehemi kisbojtár szerepét kaphatnám meg. Tudom is a szöveget, s azonnal fölmondtam, ahogy nagymamától tanultam. Meglett az egyezség.
A hajnali ministrálás után meg az iskolában összeírtuk, melyik házban fogadnának bennünket szívesen, hol tudjuk a kutyákat hamar a kertek alá zavarni. Szóval Krisztus születése előtt már két héttel elkezdtük délutánonként a betlehemező nagy utunkat. Nemcsak a mi falunkban jártunk házról házra, de még egy igazi csengős lovas szán talpán átszánkóztunk apámék falujába is, s nem ijedtünk meg az ottani konkurenciától sem… Nagy volt az izgalom a mi házunk előtt, hogy oda én bemenjek-e. S nagy volt a kísértés is, de nem fedtem fel magamat, s az egyezség szerint a pásztortársak s az angyal sem árult el, amikor édesanyám két marék idei diót és szép batul almákat dobott az öregpásztor zsákjába. Igaz, mi kolbászért meg szalonnáért esdekeltünk az ének szövegében. De hol volt minálunk abban az időben kolbász és szalonna? Amikor karácsony másodnapján titkaink kölcsönösen fényre kerültek, apám suttogó szavaiból megtudtam: ő akkor éppen az erdőn fejszéjével dicsérte az Urat. Egy fa kivágásán mesterkedtek keresztapámmal, holott az akkor tilos volt, akár a korábbi években a disznóvágás… De éreztem, hogy büszke rám ezért a betlehemi ügyes pásztorkodásért.
Nálunk a Jézuska érkezését, este, sötétedéskor, úgy hat óra körül lehetett várni. Ez volt addigi gyermeki tapasztalatom. A konyhában ült a család. Csak a tűzhelyből kiszökő fény világít. Nagymama egyik éneket fújja a másik után, s ahogy hallotta a születéstörténetet, a maga színes szavaival abba is belekezd. Az egyszerű pásztoroknál meg állataiknál időz a legtöbbet. Mintha csak a mi istállónkból terelte volna őket a betlehemi mezőkre az egyik pásztor s nem ám valami cudar-lelkű végrehajtó.
Nagynénéim el-eltünedeznek az ünneplős szoba irányába, ahol már délután szertartásosan begyújtottak a ritkán használt vaskályhába. Akkor még nem tudom, csak tán sejtem, hogy éppen az Úr angyalait helyettesítik. Aztán egyszer csak a jégvirágos, hideg előszobából a jól ismert csengő hangja adja meg az égi jelt, s máris tódulunk a karácsonyos szoba felé. Persze én mindenkit megelőzve elsőnek érkezem, hátha megláthatom a csengetőzős angyalt. Keresztanyám a második csillagszóró meggyújtásával bajlódik, és a szent pillanatban is fennen szidja a gyufagyárosokat. De ott a karácsonyfa, ahol tavaly is, s égnek az apró gyertyák rajta… Jó méternyi magasra, a szépen leterített kis kerek asztalra tette az angyal a mi fánkat. Onnan pont a gerendáig ér, és egy bevert szöghöz szépen ki is kötötte, hogy el ne dőlhessen. S lám, az idén is ott a csúcsában a két pufók papírangyalka: egy szőke és egy barna. Térdre vetjük magunkat. És a Mennyből az angyallal kezdjük, aztán még a Csordapásztorokat is elénekeljük. A harmadik éneket, hiába is csóválja fejét szegény nagymama, már nem várom meg. Ezt csak ő fújja szépen nagybátyám dörmögő kíséretével: Fel nagy örömre, ma született…
A fa alatti ajándékok között van egy pár kötött kesztyű meg valami meleg zokni a kiscsizmámba. Édesanyámék Jézuskája még egy tucat zsebkendővel, cukorkacsomaggal is gondolt rám. S a messzi kanizsai rokonoktól, ahogy levelükből már titkon kisilabizáltam, ott a Ne nevess korán! társasjáték. Jó messziről jött az az angyal, csoda, hogy ideért…, mondja valaki a szoba sarkából. Most aztán igazán bőkezű volt a Kisjézus, sóhajtok elégedetten. Illene tán jónak lennem…
De még ott van valami, biztatnak nagynénéim, amit az angyal már nem tudott becsomagolni, mert túl hamar beszaladtunk a csengőhangra. Egy igazi könyv az eddigi mesekönyvek után. Ragyogó szemmel olvasom a címét: A tizenöt éves kapitány. Aztán ki írta, kérdezik mindahányan. No, ezt szótagolom, de inkább betűzöm, mert kacifántosan különös neve van: Jules Verne. S valóban, a címlapon egy tizenöt éves-forma fiú áll valami hajó fedélzetén, és a kezével a távolba mutat. Ő az, igen, az én kapitányom! Nem is vacsorázom semmit, csak a nagymama dagasztotta kalácsból majszolok egy keveset, hogy meg ne nehezteljen rám. Inkább a könyvet kezdem falni… Az éjféli miséig, már csaknem a felénél tartok a vakoskodó petróleumlámpa mellett. Semmi álmosságot nem érzek.
A betlehemi Kisjézus tán megbocsájtja, hogy a mellettem álló ministrásnak  arról sustorgok az oltár előtt, hogy a karácsonyi könyvemben, amit egy bizonyos Jules Verne írt, van például egy rettentő okos Dingó kutya, s az még olvasni is tud, vagy legalábbis ismeri az ábécé betűit, mert abból kirakta a híres bandita nevét…
1955-ben, azon a karácsony éjszakán, első igazi könyvemmel, szinte egyszerre tizenöt éves lettem… Jövőre akár megpályázhatnám az öregpásztor szerepét is, gondoltam, vagy inkább álmodtam csak, abban a boldog álomban, ahol már a kapitány oldalán hajóztam… valahol Afrika partjainak közelében.

(Heti Válasz, 2003. december 19. 51–52. szám)

 

2009. óta megrendezésre került évről - évre  Nagy Gáspár tiszteletére a Szavalóverseny.  (először Bérbaltaváron, majd azóta Vasváron a Nagy Gáspát Kult.Központ ad otthont a versenynek). A verseny után a résztvevők és a két falú lakói megemlé-kezéssel  - koszorúzással tisztelegnek a költő emléke előtt.

 

2008. óta  minden évben megrendezésre kerül a NAGY GÁSPÁR kisályás Labdarúgó Torna, melyen  GAZSIFALVA néven Nagytilaj és Bérbaltavár együttes csapatot indít.

 

Az Emlékházban Irodalmi tábort - rendkivüli "Irodalomórát" szervez az Alapítvány évről - évre.

 

 

Gálos János levele Nagy Gáspárhoz:

"Kedves Gáspár! Kedves Atyai Földim!

Már a megszólítással bajban vagyok. Szeretnék kevésbé szokványos, a pillanatnyi lelkiállapotomat jobban tükröző, közvetlenebb formulát használni, de nem igazán találom a megfelelő szavakat arra, hogyan tudnám jelezni azt az irántad érzett spirituális közelséget, amit a Heti Válaszban megjelent "Boldog karácsonyom 1955-ben" című írásod elolvasása váltott ki belőlem. Mélységes mély a múltnak kútja- szokták volt mondani, s ennek igazságát te most megidézted számomra. Nem vagyok egy grafomán alkat, a levélírás nekem inkább gyötrelem, mint örömteli önkifejezési mód. Most azonban mégsem tehetek másként, minthogy ebben a levélben fejezzem ki köszönetemet azért a katartikus élményért, amit az írásod okozott számomra.

A (talán meglepő, de remélem nem sértő) tegező stílust formálisan az idősebb joga magyarázza, mivel egy évvel idősebb vagyok nálad. Ennél azonban sokkal fontosabb az, hogy az általad megelevenített közel fél évszázados emlék fizikai és szellemi valósága áttételesen az enyém is, hiszen a bennem "aha-élményt" indukáló elbeszélésed közös gyökerekből, világlátásomat nagyban meghatározó gyermekkori életképekből táplálkozik.

Apai nagyszüleim háza az iskolád mellett, pontosabban azzal szemben, a domboldalra felkúszó "Csapás" alján, hosszanti hátoldalával a gödörpartra nézve, a Petőfi Sándor utca 1. szám alatt állt. Kamasz koromig minden nyáron heteket töltöttem ott, s számomra ez a környezet maga volt a paradicsom. Házunk előtt két nagy eperfa, s köztük egy rozoga pad volt, amin a boldogabb időkben vasárnap délutánonként az őseim üldögélhettek. Az iskola mögötti dombon állt a kisbéri templom, ami akkoriban már talán csak a nagyobb ünnepeken, karácsonykor vagy húsvétkor működött, ezért Baltavárra jártunk misére.

Nagyapámra, a nyolc gyermekes, hét szilvafás nemes Gállos Zsigmondra - aki bodzasípot faragott nekem, és nagyon szépen furulyázott - már csak halványan emlékszem, mert 4-5 éves koromban meghalt, és röviddel azután nagyanyám is követte őt a másvilágra. A gazdaságot Anti bátyám vitte tovább, aki Rákosi (de lehet, hogy Kádár) állampusztai börtönében egy évet raboskodott pusztán azért, mert a saját erdejében kivágott egy fát tüzelőnek. Azt hiszem, hogy édesapád és keresztapád hálát adhat a Jóistennek, hogy - mint írod - ugyanezért a cselekményért elkerülte a "munkásököl vasököl, oda sújt, ahová köll" jegyében fogant kommunista igazságszolgáltatást.

Az általad megidézett időszakban, a téeszesítés előtt, még viszonylag módosabbnak számított a Gállos család. Volt 7-8 hold földünk, egy-egy présházunk a Szatnérban, illetve a "hegyen", két ökrünk, melyeket a szekér elé fogva Anti bátyám "hik - hó!, nej de ne!" vezényszavakkal dirigált, továbbá 2-3 tehenünk, disznaink, nyulaink stb. Falusi élményeim egyik csúcspontja a betakarítás és a cséplés volt. A mi portánkra is beállt a "masina", hogy kicsépelje azt a meglehetősen sovány, holdankénti 8-10 mázsás gabona termést, s ilyenkor én a frissen rakott szalmakazal tetején hancúrozhattam. A forradalom után, amikor a kommunizmus lenini képletéből még csak a szovjethatalom valósult meg villamosítás nélkül, Anna néném fia, Lakatos Pisti (aki már kamaszkorában a falu ezermestere volt) olyan telepes néprádiót bütykölt össze, amelyen a Kossuth és a Petőfi mellett harmadik adóként a Szabad Európát lehetett hallgatni.

Múltidéző írásodat olvasva magam elé képzelem, ahogyan a betlehemezés időszakában hajkurászhattad akár a Gyöngyös nevű kutyámat is, legkedvesebb gyermekkori játszópajtásomat, akinek halálát keservesen megsirattam. Valamint azt is, ahogyan kengyelfutóként "rúgtad a port a két falu között", mivel jómagam is többször megtettem ezt az utat Nagytilajba, ahol Róza néném lakott. Így most feltárul képzeletemben egy rémálomként átélt, ámde mégis gyönyörűségesen ragyogó nyári este, amikor 7-8 évesen egyedül kellett hazamennem a kisbéri házba azon a kísérteties, rókalyukakkal szegélyezett gödörparti dűlőúton. Ez a bátorsági próba felért egy férfivé avatási szertartással, s hogy félelmemet legyőzzem, mindvégig fütyültem.

Mint közvetlen szomszéd, ismertem a tanító nénidet, Csuda Jánosnét, aki gyakran hívott be az iskolába, s kedveskedett apró ajándékokkal. Fél évszázad távlatából rajta kívül hirtelenjében csak két név jut eszembe a faluból; a velünk szembeni Tőkés család idősebbik fia, az állandóan fekete klott gatyát viselő Feri, és a mi oldalunkon néhány házzal feljebb lakó Huszár Erzsi, aki azért maradandó emlék számomra, mert nála próbáltam először kipuhatolni, hogy mi lehet a lányok szoknyája alatt.

Szóval e féle kusza emlékek tolulnak agyamba, s ez számomra már csak azért is rendkívüli élmény, mert a hajdani virágzó gazdaság, az "ősi birtok" ma már nem létezik. A ház, az istálló és a pajta összeomlott (csakúgy mint az iskolád), az enyészeté lett, helyét embermagasságú gaz verte fel. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy sorvadás, a pusztulás nem csupán a mi családunkat, de az egész falut is jellemzi. A  Révai  lexikon adatai szerint a harmincas években az akkor még önálló Hegyhátkisbérnek 838, Baltavárnak pedig 761 lakosa volt, most pedig jó, ha feleannyian élnek Bérbaltaváron.

Személyesen immár nem sok minden köt a faluhoz. Anti bátyám jó két évtizede, Anna néném négy éve a hegyhátkisbéri temető lakója. Apám két évvel ezelőtti halálával a baltavári emlékeim csaknem a tudatalattim szintjére szorultak vissza. Írásod nyomán azonban sok minden felszínre került belőlük, s ennek végtelenül örülök. Köszönet és hála érte.

Tisztelettel és baráti üdvözlettel egy ismeretlen ismerősöd: Gálos János

Budapest, 2004. január 9.

U.i.: Bevallom, eddig csak azt a "bizonyos" versedet ismertem, de sokkoló hatású prózai írásoddal a lírád iránt is fogékonnyá tettél. Kíváncsiságom kielégítését megkönnyíti, hogy Mária nevű nővérem épp most említette, hogy egy Lakitelki rendezvényen kapott tőled egy dedikált verseskötetet. Nem marad olvasatlanul, rövidesen magamévá teszem." Ha elolvastad, kérlek  írj pár sort."

 

Sajtóanyagok

2017.01.07. 17:10

Tíz éve, 2007-ben halt meg Nagy Gáspár Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, prózaíró. 58 éves volt. Egy őt ábrázoló mellszobrot avattak most szombaton Budakeszin, az avatáson pedig Navracsics Tibor, Szőcs Géza és Fekete György mellett ott volt Orbán Viktor miniszterelnök is, aki beszédet is tartott. És ha már a mínusz 12-13 fokban kiállt oda kesztyű nélkül több mint egy órára, hát kihasználta az alkalmat, hogy a költőre emlékező család és barátok előtt ideológiai kisokost, ahol az EU-nak nem áll jól a szénája. (szalmája)

A szoboravatást a budakeszi Jobb Kor Polgári Egyesület, amely legutóbb Wass Albert szobrot avatott a településen, most az '56-os emlékév segítségével Oláh Katalin szobrászt kérte fel Nagy Gáspár mellszobrának elkészítésére. Az egyesület elnöke elmondta, hogy azt nem tudja, hogy Orbán és a költő hol találkoztak, de ha máshol nem, hát '89-ben a Hősök terén biztosan: "mindketten jelentős szerepet vállaltak a zsarnokság ledöntésében". A felkérésre pedig azonnal igent mondott a miniszterelnök, hogy vegyen részt az avatáson és mondjon beszédet.

Orbán szerint Nagy Gáspár verseivel fordítani tudott a magyar nemzet sorsán, és "politikai, szellemi testamentuma velünk él, iránytűnk és vezércsillagunk, kormányzati munkánk vezérfonala" - mondta. Hozzátette, hogy Nagy személyes küldetésének tekintette az 1956-os mártírokra való emlékezés „örökérvényű keresztény parancsát és ezzel

a '80-as évek derekán elevenébe talált az akkor 30 éves júdásfa árnyékában hűsölő elvtársaknak

Orbán szerint Nagy Gáspár le merte írni, amiről mások legfeljebb csak beszéltek, és beszélni mert arról, amiről a legtöbben csak hallgattak, "szelíd hajthatatlanságával széttörte az októberi tavasz hőseiről gyártott kommunista hazugságokat", így "a végelgyengülés felé araszolgató gulyáskommunizmus okkal tartott az ő tetemre hívó szavaitól".

Nagy Gáspár

Nagy Gáspár Bérbaltaváron született, érettségit a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban, diplomát Szombathelyen szerzett. Első versei '68-ban jelentek meg, és nagyjából ekkortól készültek a róla szóló politikai jelentések is, egészen 1989-ig; telefonját lehallgatták, leveleit felbontották. A '80-as években az írószövetség és a Bethlen Gábor Alapítvány titkára volt, majd a Hitel című irodalmi folyóirat szerkesztője. "Több költeményét, köztük A Fiú naplójából (1981) és az Öröknyár: elmúltam 9 éves (1983) című verseket az 1989-es politikai rendszerváltás szellemi előkészítőjeként tartják számon. Utóbbi szerzeménye Nagy Imre (kezdőbetűiből: NI) jelöletlen sírjára utal. A cenzorok figyelmét ez elkerülte, így az Új Forrás 1984. októberi számában le is közölték. A lapszámot bezúzatták, Nagy Gáspár pedig kénytelen volt lemondani írószövetségi tisztségéről" - írják oldalán.

Majd belevágott lényegi mondanivalójába a miniszterelnök, aki szerint Nagy Gáspár azok közé tartozott, akik a ma oly divatos, egynémely országban kötelező politikai korrektséget a hamis próféták legfőbb ismérvének tekintették. Mi meg napról napra, egyre sürgetőbben kérdezzük, hogy vajon mi lesz hazánkkal, ezzel a boldogtalan, farizeusi Európával, amely cinkos lelkiismeretét modern mesékkel csitítja, miközben sorsa csak egy szalmaszálon függ. És Orbán a válaszhoz Nagy Gáspár szavait hozza válaszul:

"A remény sohasem meghaló, ha minden utolsó szalmaszál abból a jászolból való"

A Fő téri parkban elhelyezett mellszobrot az ünnepség végén Spányi Antal püspök áldotta meg.

Orbán Viktor legutóbb 2013-ban vett részt szoboravatáson: akkor Bethlen Istvánnak, Magyarország egykori miniszterelnökének állítottak szobrot a Budai Várban lévő Szent György téren. Orbán ott is beszédet mondott.

 

Emlékezés 2017.01.04. Nagytilaj

- Nagy Gáspár Bérbaltaváron született, gyermekkorát Nagytilajban töltötte. Szülei éltek itt, gazdálkodó családból származott. Szorosan kötődött a településhez élete végéig. Hazajárt, meglátogatta a szomszédokat, kijárt a hegyre. A nagytilaji emberek szívesen fogadták mindig. Verseit ismerték, de halála után ezekre a költeményekre még inkább felfigyeltek - avatott be a költő és a falu szoros kapcsolatának történetébe Horváthné Kántor Klára, a 134 lelkes település polgármestere.

 

EMLÉKEK

Nagy Gáspár személyiségének egyik varázsa a közvetlenség volt. A faluban mindenkit köt emlék hozzá a középkorú vagy idősebb generációból. Ilyen emlékező Horváth Béla is. Azt mesélte, nagytilajiként, diákként sok időt töltött Nagy Gáspárral, aki rendszeresen választotta őt focicsapatába. A futballmeccsek rendszerint azzal végződtek, hogy a csapat leült a fűbe, „Gazsi" pedig mesélt nekik az élet dolgairól, a világról. Horváth Bélán kívül csaknem negyvenen gyűltek össze Nagytilajban Nagy Gáspár tiszteletére. A késő délutáni megemlékezés szentmisével kezdődött, amelyet Déri Péter esperes plébános celebrált. A költőre sírjánál virágokkal, koszorúkkal, mécsesekkel, néma főhajtással emlékeztek. - Esti fényekben még inkább fájó a hiánya - jegyezte meg a nagytilaji polgármesterasszony.

VERS A KÖLTŐ TISZTELETÉRE

A temetőben Devecseri Zoltán költő mondta el saját versét, amely erre az alkalomra készült. Érdekessége, hogy négy korábbi, Nagy Gáspárhoz köthető költeménye mozaikjaiból állította össze a sírnál elhangzó strófákat. Így született a már voltból most teljesen új vers. - Szerkesztőtársa voltam a szombathelyi főiskolán kiadott Jelentkezünk folyóiratnál. Tulajdonképpen Gazsi fedezett fel bennünket egykor. Ő felsőbb éves volt és bevont minket a szerzői, szerkesztői munkába. Aztán a Sor című 1971-es, tíz vasi költőt bemutató antológiába is bekerülhettem vele együtt - mondta Devecseri Zoltán kapcsolatuk és barátságuk kezdeteiről.

A VERSEK SZÍNHÁZA

A nagytilaji kultúrházban Tiszta lángok címmel, versszínházzal fejeződött be a megemlékezés. A Kossuth-díjas költő monumentális verssorozattal tisztelgett az 1956-os események akkori jubileuma előtt. A Vasvári Játékszín most ebből a kötetből készítette el második összeállítását, amelynek premierjét tartották a faluban. A színjátszók nem a színpadon, hanem a nézők körében, középen állva mondták a verseket. Nagytilaji fiatalok, hatan bekapcsolódtak egy-egy vers elmondásába. Az előadás során így a nézők színészek közti határ szinte elmosódott.

- Óriási élmény volt ez a tulajdonképpen a performance határait közelítő esti előadás. Nagy Gáspár, József Attila és Orosz István versei hangoztak el, és a rögtönzés is szerepet kapott. Fantasztikusan gyönyörű volt. A Vasvári Játékszín és a nagytilaji közönség értették egymást. Szinte szuggesztív volt a figyelem. Nagy Gáspár Gyönyörű bűnt hagytam rátok című versének utolsó négy sorát együtt mondta színész és néző - mesélte a bemutatóról Gergye Rezső, a Vasvári Játékszín rendezője.

Pogács Mónika

Megemlékezés a Költő szülőföldjén

Délelőtt a nagytilaji focipályán rendezték meg a 10. Nagy Gáspár Kispályás Labdarúgó Tornát 6 csapat részvételével. A torna győztese Gazsifalva – Bérbaltavár és Nagytilaj közös – csapata lett. Délután a bérbaltavári Nagy Gáspár Emlékházban került sor a Nagy Gáspár Irodalmi és Művészeti Díj átadó ünnepségére. A díjat ez alkalommal Keresztes Dóra grafikusnak adta át Monostori Imre, a Díj kuratóriumának elnöke. Szakolczay Lajos irodalom- és művészetkritikus méltatta a díjazottat. A műsorban fellépett a zalaegerszegi Harangláb Népzenei Együttes, Lekics Evelin versmondó Nagytilajból, Micsinai Dominik szavaló Nagykanizsáról és Tóth Zsanett a Vasvári Játékszín tagja. A rendezvényekről a fotókat Pogács Mónika készítette.

Bérbaltavár – Átadták a Nagy Gáspár Kossuth-díjas költőről elnevezett irodalmi és művészeti díjat bérbaltavári szülőházában. Nemcsak a helyszín, de a kitüntetett is vasi volt: Mórocz Zsolt kőszegi írónak, esszéistának ítélte idén a kuratórium az elismerést.

Hirdetés

Hirdetés

A méltatás

– A móroczi írásmű mindenekelőtt kihívó, kiszámíthatatlan, formabontó, gyakran zavarba ejtően tiszteletlen, metszően okos, olykor nyers. Alkuképtelen és keményfejűen büszke. Egyszerre könnyed, elegáns, szellemes, szórakoztató és tájékozott. Olvasott, elmélyült, szakmailag pontos, emelkedett és ironikus. Író és bölcselő libikókázik a szövegeiben – hangzott el a laudációban. Papp Endre, a Hitel folyóirat felelős szerkesztője méltatta a Kőszegen élő Mórocz Zsolt esszéíró, irodalomtörténészt, aki idén a díjat kapta. Papp Endre hangsúlyozta: Az elismerés azért kapta a kőszegi esszéista, mert a Kossuth díjas költő szellemiségét, etikai karakterét képviseli helyi alkotóként.

– Helyi érték nélkül nincs egyetemes sem. A nyelvet, a lét hajlékát pedig költők írók őrzik – fogalmazott a díj odaítélésének indoklásában.

 

 

A program vendégei

A rendezvényre a családtagok mellett a hazai irodalmi, színházi, képzőművészeti élet meghatározó személyiségei, Nagy Gáspár egykori barátai, művésztársai jöttek el, helyből és a Hegyhátról is.

– Akik eljöttek, azok mindegyike kedves ember volt Gáspár számára. Én különösen annak örültem, hogy helyből és  szomszéd falvakból is sokan voltak vendégeink – mondta Szabó Márta, a költő özvegye.

 

– A környezeti hatás rányomta bélyegét az itt született emberekre, ezért származhatott annyi híres és kevésbé híres, de nagyszerű ember erről a vidékről: Nagy Gáspár, Béri Balogh Ádám vagy épp Szakály Ferenc helytörténész, akit sajnos a napokban temettünk el – mondta az ünneplők köszöntésében Németh Béla, Bérbaltavár polgármestere.

 

A díjról

A Nagy Gáspár Alapítvány 2014-ben alapított művészeti díjat.  Az elismerés átadását a Nagy Gáspár május 4-i születésnapjához legközelebbi szombatra időzítik. A kitüntetésről a Nagy Gáspár Alapítvány delegáltjai mellett Budakeszi, Pannonhalma, Vasvár és a Hitel folyóirat döntéshozóiból álló grémium határozott – mondta el dr. Monostori Imre irodalomtörténész, a díj kuratóriumának elnöke.

A méltatás után egy Csíkszentmihályi Róbert által készített plakettet adott át Mórocz Zsoltnak.

 

A kőszegi író

– Nem vagyok sem intellektuális fakír, sem álszent, így természetesen nagyon örülök az elismerésnek. Az kelt bennem disszonáns érzést, hogy olyan díjat kapok, melynek névadóját jól ismertem és barátja voltam – fogalmazott Mórocz Zsolt. A kőszegi író a barátságot úgy jellemezte: folyamatosan figyeltek egymás munkáira. Nagy Gáspár önzetlenül, sokszor észrevétlenül segítette irodalmi pályáját. – Ha valaki nem ismerte a nevemet, helyettem bántódott meg – mondta a díjazott. Mórocz Zsolt arról beszélt: Nagy Gáspár nyelve a hazai tájak nyelve. Ezért van az olvasó otthon nála és értheti a verseket, írásokat.

– Nagy Gáspár tisztánlátása utat mutathat, hogy ne essünk kétségbe az elsötétülő horizont miatt. Ez a süllyedő világ jobb lett, mint amilyen őelőtte volt. Ezzel köszönöm meg a díjat mindazoknak, akiknek köszönettel tartozom érte – zárta beszédét a kőszegi író.

Közreműködők

A díjátadón a Vasvári Zeneiskola klarinét kvartettje működött közre. Csíkos Gábor, a debreceni Csokonai Színház művésze szavalt Nagy Gáspár-verseket.

Pogács Mónika

 




Megosztás
« Vissza az előző oldalra!
Bérbaltaváriak Szülőfalujukért Egyesület - Magyar