Elérhetőségek

Bérbaltaváriak Szülőfalujukért Egyesület

9700 Szombathely,
Rumi út 264.

Telefon: +36/30/979-5609






Nevezetességek

2./2/2. Szívünkben élő Kincseink: Visszaemlékezések

Bényi Imréné

 

Időjárás: vízkeresztkor, ha sütött a Nap, akkor még hó lesz, borús idő azt jelentette, hogy közeleg a tavasz. Sándor, József, Benedek „zsákba hozzák a meleget”.  Majd a fagyos szentek, Szervác, Pongrác, Bonifác, májusban, ha Orbán felül a kemencére, akkor még fagy lesz. Piros az ég alja, szeles idő lesz, kéményből leszáll a füst, eső lesz.

Hírközlés, a falu- és határőrzés: A kisbíró dobolta ki a jegyző által kiadott híreket, gyűléseket, stb. Strázsa-éjjeliőr éjfélig járta az utcákat, majd éjfélkor kiabálta: „elmúlt a nap, térjetek már nyugovóra, tűzre, vízre vigyázzatok”. Hegypásztor vigyázott a szőlőkre, a mezőőr a földeket járta, mindkettő a lopás megelőzésére volt hivatott. Régen puskát is vihettek engedéllyel.

Családok élete, munkamegosztás a családban: családfő mindig az apa, ill. nagyapa. Ő irányította a mezőgazdaságot, adta ki, hogy kinek, mi lesz a feladata. Legények már kora reggel – este az igásállatokat látták el. A tüzelőt mindig ők aprították fel. Szegényeknél szintén az apa és nagyobb legények mentek napszámba, vagy kevés földjük – ha volt – akkor azt megművelni. A megélhetéshez a feltételeket ők teremtették meg. Iskolás gyerek, tanítás után ment tehenet, libát őrizni, vagy kistestvérre vigyázott. Nőknél szintén a legidősebb volt az irányító, ha fiatalasszony került a családba. Az anyós adta ki a „menyecskének” a főzés, mosás, takarítás, egyéb munkák elvégzését. A pénzt is ő kezelte, ő választotta ki részére a ruhát is. Mikosszéplaki nagyvásárba szoktak szekérrel vagy gyalog menni, bevásárolni. Iskolások leckeellenőrzésére nem jutott idő. Ki milyen tanuló volt, az csak saját szorgalmán múlt. Régen sok volt az írástudatlan, még a 4. osztályt sem végezték el. A tehetősebbek – emlékeim szerint – már a háború előtt is elküldték lányaikat, fiaikat polgári iskolába. A polgári iskola 4 évfolyamos volt. Negyedik osztály után mentek, ha jól tudom, Vasvárra. Ott volt a legközelebbi iskola, mely a mai 8 osztályos iskolának felel meg.

Mezőgazdasági munkák – vetéstől aratásig: erre az időszakra, hogy régen hogy volt, csak háború utáni emlékeim vannak és csak elbeszéléseket hallottam. Őszi betakarítás után már elkezdődött a szántás, vetés, őszi búza, árpa, rozs vetése. A munkálatokat lovakkal, tehenekkel végeztették. Vetést vetőgéppel – már akinek volt – szegények kézzel szórták el a gabonát. Hogyha más géppel elvetette nekik, akkor a munkadíjat le kellett dolgozni. A tavaszi munkák elkezdése is hasonló volt. Munkaeszközök: szekér, a szállításhoz, eke, borona, taliga, csoroszlya, kapa, gereblye, ásó. Ősszel-tavasszal gyümölcsfaültetés, saját maguk szemezték a gyümölcsfákat és a szőlőt (vadalannyal). A növénytermesztés attól függött, kinek mekkora földje volt. A tehetősebbek rozs, búza, árpa, kukorica, köles, len, kender, burgonya, répa, takarmánytök, sütőtök (utóbbit szegények is ültettek – nagyon finom), cirokot. Tarlóhántás után vetették a tarlórépát (abraknak).

Gyümölcsfát úgy igyekeztek ültetni, hogy a legkorábbi időszaktól késő őszig legyen termés. Kezdődött az eperrel, ribizli, egres, búzakörte, cukorkörte, hébérkörte, tüskéskörte, cseresznye (ropogós, hólyagos, fehér), meggy, császárkörte, vilmoskörte, birskörte. Alma (korai), Szent iváni alma, aranyranett, batul, tökalma, pogácsaalma, piros-fehér, pici piros apróalma, koszos alma (bőralma), jonatán, tótalma (ma már húsvéti rozmaringnak nevezik), naspolya. Kamasz koromban volt már málna is. 

Aratás: Péter-Pál után szokták elkezdeni (időjárástól függően) általában kézi kaszával történt, a nagygazdák kiadták „kepésaratóknak” minden tíz keresztből egy lett a munkásé. Volt kaszás, marokszedő, kötöző, kéveszedő. A learatott gabonatáblákat nagy gereblyével össze kellett gereblyézni – ebből lett a kusza – amit előre hazavittek és a barom fiak ették ki belőle a maradék szemeket, ami esetleg a gabonafejben maradt. A kévéket kepébe rakták, majd következett a behordás, ami lovas, tehenes, ökrös hosszú szekérrel történt. Kazalba rakták – külön a rozs, búza, stb. Ez közös munka volt, szomszédok, rokonok kölcsönösen segítettek egymásnak. A nagy meleg miatt sok folyadékot kellett fogyasztani, demizsonban vitték a vizet, amit néha savanykás borral vegyítettek – kepébe rakták, kévék közé, hogy ne melegedjen fel nagyon -. Ebédet az asszonyok fejkosárban a fejükön vitték a család után. Ilyenkor használták fel a télen disznóöléskor elrakott húst, tepertőt. Persze kinek mire kellett. Uzsonnára hideg aludttejet is szoktak vinni. Cséplés gépi- és kézi erővel is történt. Kézi erővel – cséphadaróval verték ki a szemet, hogy a szalma ne sérüljön, egyenes maradjon. Ebből készült a zsúpkéve, amivel a zsuppos házakat fedték, ill. javították ki.

Cséplőgép is volt a faluban – Kiss Feri bácsinak, Rakoséknak, Balázsékét még lovakkal vontatták, Árkusénak.  A cséplés befejezése után áldomást adtak – erről már írtam az előzőekben. Fizetés hogy történt, nem tudom, gyerek voltam (később államosították őket). Malom – Tüskeszentpéteren, Hármason és Pakodon Koch Józsi bácsinak volt. Fizetést, úgy emlegették, hogy a megőrölt mennyiség után gabonába vonták le. Aratógép már a TSZ idejében is volt és szántótraktor is, de már akkor nem laktunk otthon, csak hazajártunk segíteni a szülőknek.

Szőlő, szüret, borfejtés, gyümölcstermesztés, pálinkafőzés: Nagy részben mindenkinek volt szőlője, területe attól függött, ki milyen gazdag volt. Nagyapámnak a baltavári – a mostohaapámnak kisbéri hegyen volt, ill. még megvan – örököltem. Pincék szintén tömésből, de fából is volt, ezeket „boronapincéknek” hívták. Nagygazdáknak földpincéjük is volt, itt tárolták a bort, fahordókban. Szüret kisebb ünnep volt, szomszédok, rokonok kölcsönösen segítettek egymásnak, puttonyos hordta a szőlőt préselni. Prés fából és cementből is volt. Darálás után a mustot „káforkával” merték ki az üstből, amibe folyt a lé és hordták a hordókba.  Külön fehér és piros hordók voltak. Finom volt az édes must. Törkölyből pálinkát főztek, vagy trágyának használták fel. Pálinkafőzde Humliék épületében volt – hátsó részben. Szőlő több fajta volt – korai csabagyöngye, delovári fehér-piros, saszla szintén fehér-piros, muskotályos, nagy szemű „kecskecsöcse”, rizling – apró szemű sárgás-barna, nagyobb fejű zöldes, otelló, izabella, noa. Kései szőlőfürtöket kötözték fel télire. Szőlőt saját maguk szemezték vadalanyba (nagyapám oltókése még megvan). Szőlősorok közé veteményt vetettek, palántázták – gyerekkoromban volt „vasfű” – a szőlősorokban, amit uborka elrakásához használt nagymama, állítólag friss, ropogósan tartotta az elrakott uborkát.

Disznóölés: Szintén családi esemény volt. Voltak böllérek, akik feldolgozták a disznót (nagyapám sok helyen ölt disznót, szúrókése még megvan). Reggel korán szomszédok segítségével fogták le a disznót, szúrás után felfogták a vért hurkának. Majd következett a pörzsölés, ami szalmával történt, utána forró vízzel leöntötték, az éget részeket késsel vakarták le – így nem maradt rajta szőr. Bontófán hasították ketté, a belső részeket teknőbe fogták föl,  a belet az asszonyok- ebbe töltötték a hurkát- tisztították meg. Véres, májas – régen hajdinakásás is volt – hurkát töltöttek. Gyomorba töltötték a disznósajtot – kisgömböc – ehhez apróhúst, bőrkét, szalonnát, nyelvet abáltak, szívet, májat is adtak hozzá. A tüdőt eltették, ebből lett a szalontüdő – pejsli – szalonnát kockákra vágták, ebből lett a zsír és tepertő. Sonkát, szalonnát, körmöt és fejet sólében tartották, majd felfüstölték. Húsos kolbászt is csináltak. Húst sütöttek és zsírral leöntötték (nem volt hűtőszekrény) a későbbi felhasználásra . Májból tízóraira resztelt májat csináltak, friss húsból pecsenyét, káposztát főztek, és a fáradtságos munka után jött a vacsora, közben borozgatás.  Anyósoméknál  Virág Antal bácsi és Bujtó Pista bácsi volt a disznóölő.

Kenyérsütés: az asszonyok feladata volt, sajnos, hogy ez hogy készült, nem tanultam meg. Azt tudom, hogy kovászt készítettek, dagasztották teknőben, majd szakajtóba rakták, kelesztették, kemencében sütötték. Finom mártogatóst is szoktak csinálni. Kemence talán minden háznál volt. Volt úgynevezett „buboskemence” is. Pékmester Baltaváron Nagy Józsi bácsi volt. Később államosították.

Ipar, szolgáltatás a faluban: Iparos sok volt a faluban, szakmák öröklődtek-e, nem tudom. Akikre emlékszem, a következők: Szabó: Shulcz Géza; cipész: Nagy Lajos, Haragos János, Kemény Juci apukája, Horváth Pista bácsi. Kádár: Tánczos bácsi, Géczi Géza; koporsót Szalay Feri bácsi és Német asztalos készítette. Bognár: Illés Gyula; bádogos: Kovács bácsi; varrónő: Orbán Lajosné sz.: Sári Angéla. Később Kancsal Ferencné, Horváth Ilus néni (sógornőm Bényi Ida tőle tanult varrni). Kovácsmester: Felber Gyula, Kocsis Pál. Szikvíztöltő: Horváth Zsigmond, később Farkas Gyula; kocsma: Kancsal, Humli, Árkus, Friss Kálmán. Fizetségre nem emlékszem, de Baltaváron több volt az iparos, mint Kisbérben – ott inkább nagygazdák voltak és középparasztok. Apósom sajt- és vajmester volt, férjem nagyapja takácsmester. Iparosoknak külön „iparosbál volt” a Humli  Casinóban.

Történelem: ismereteim szintén szülőktől és Szakály Ferenc „Bérbaltavár története” c. könyvből vannak. Férjem nagyszülei és idős szomszédok mesélték, hogy volt – Kisbér, Nagybér, Töltösbér. De hogy mennyire hiteles, vagy csak monda, nem tudom.

Dűlőnevek: a leírtakon kívül (Rakottyás, Csapás, Birkajárás, Bagórdom) volt Hálás, Ganéjos, Hosszú, Bükkalja, Nyíres, Kétút-köze, Gelegényés, Doroghegy, Ferenchegybelső (zárt kert), külső, Zsömlyei-rét, Újhegy, Öreghegy, Avas, Keresztes, Bürű-berek, Martonkert, Kaptás.

Majorok: amit tudok, azt nagyapámtól hallottam – Pogacsics József kb. 1929-től kézbesítő volt a körjegyzőségen. Ő szokta mesélni, mekkora területeket kellett bejárnia térdig érő hóban. A falukon kívül Újmajor, Margitmajor, Hervatfa (Nagytilaj-Kistilaj), Nándor-Endesmajor, Lipótmajor, Mikosdpuszta (kastély), Szajk, Tóti-lengyár, Botkaháza (cselédházak).

Ragadványnevek: Egyrészt azért voltak, mert sok azonos nevű volt – megkülönböztetésképpen kapták. Pl.: Bongyor-Koller István, Csendőr-Pintér József, Dolláros Kelemen (ez valószínűleg amerikai volt), Füstös-Kelemen Gyula, Pudi-Koller, Puskás-Kelemen József (Nagy Gáspár nagybátyja). Csarnokos-Farkas , Görényes-Tánczos.

Állatoknak szintén adtak nevet:

  • Lovak: Csillag, Fecske, Pejkó, stb.
  • Tehenek: Rózsa, Bimbó, Riska – apósomnak egy tehene volt, de az és fiai mindig a „Csuri” nevet kapták.
  • Kutyák: Bodri, Buksi, Bogár, Bolhás, Dézi, stb.
  • Cicák: Cirmi, Cila, Kormos, stb.

Főúri családok: A baltavári Thurn-Taxis hercegről hallottam, Baltay Tanácsosról, Zierer uraságról, Kisbérben nemesek voltak (pl.: Bodók).

Hercegi családnál mostohaapám Nagy Zsigmond még fiatal korában dolgozott a rózsakertben (később a Bauer Gyógyszer- és Tápszergyárosnál volt első inas). Ő mesélte, hogy a fiatal herceg elkártyázta a kastélyt, szeretett utazni (pl. Afrikából egy kitömött krokodilt hozott). Matild testvére síelés közben sérült meg, lábával történt valami, vérmérgezést kapott, lábát amputálni kellett. Zierer uraságnál nagyapám dolgozott a szőlőjében, nagyon rendes ember volt. Mikor körkézbesítő volt, húsvétra „nagypéntekre” mindig adott halat a családnak. Nagy tó volt a kastélynál, még ma is megvan.

1848-as szabadságharc: falubeliekről nem hallottam, de apósom – ki nem kisbéri volt – Csákvárról származott. Fiam – Zoltán – tanár, ő elkezdett kutatni a levéltárban, a családfát sikerült feltérképezni. Így tudódott ki, hogy apósom (Bényi Imre 1903-1988) nagyapja, Bényi József (1821-1903) 1848-as katona volt. A csákvári temetőben síremléke a mai napig megvan. Fiam volt ott (fényképet mellékelek), március 15.-én mindig megkoszorúzzák. Apósom 1926-1988-ig volt kisbéri lakos.

Az I. világháborúban nagyapám (Pogacsics József – 1877-1953) részt vett. 1914-1918-ig huszár őrmester volt. Isonzó, Hilsford és Klágenfurt. Kicsit megtanult szerbül és németül is. Hősi halottak voltak a faluban is (I. világháborús emlékmű).

II. világháború: erről már vannak emlékeim. Halványan emlékszem, a földbevájt bunkerre, majd Kancsalék földpincéjébe bújtunk. Anyám a hátán plédben cipelt. A falun németek-oroszok vonultak keresztül, emlékszem, nagymamával szedtük össze a tyúkfejeket, mert amikor menekültek, teherautókra szórták tollastól a baromfit, leszúrt disznókat. Atrocitások nem voltak, igaz, minket nem bántottak, mert szegények voltunk. Dezső bátyám (1913-1965) és apám, Kovács Imre (1907-1947) a fronton voltak, Jóska bátyám (1909-1971) munkaszolgálatos volt. Osztálytársnőm, Bodóné Szakály Erzsébetet  és Böndi-Németh gyerekek édesanyját akna ölte meg. Arra is emlékszem, mikor az Avason bomba esett le, sokáig megvolt a helye. Jut eszembe, hogy magyar katonák vonultak a falun végig, nagymamával mindig lementünk a „nép elé”. Azt kérdezte tőlük, hogy hol szolgálnak, esetleg az övéit nem látták-e. Mindig sírt. A közös kútból szoktak vizet inni. Más dolog, ami szintén gyermekként maradt meg bennem, hogy a házak előtt padok voltak – Takácsék, Varga Jánosék, Bognárék, Mihályiék, Egyedék, Humli Sári néni stb. Amikor jó idő volt, a környékbeliek Varga János bácsiék előtt (Varga Beatrix nagyszülei) mindig összegyűltek, hogy hallgassák az ablakba kitett „telepes rádiót”, amit fiuk, Jani bácsi vett nekik. Innen értesültek sokszor a háborús eseményekről. A rádióban háborús dalok is elhangzottak, pl.: „Szél viszi messze a fellegeket, mögötte lángol az ég”, stb. Vagy „Török szegfű liliom kinyitott az udvaron, szabadkai kislány az én galambom” – valahogy így emlékszem. Postást is már a kapuban várták a szülők, feleségek, hogy jön-e a „tábori levél”, ami aztán jött, vagy sose érkezett meg. Osztálytársam édesapja, Orbán Sándor valahol a fronton eltűnt. Fogságban is sokan voltak (ezt csak elbeszélésekből tudom).

Erre a katonadalra emlékszem:

„Budapesti hadikórházban… /szerző Leitner Pál és Leitner László)

Csendes kis legénylakásban Az óra búcsúra int, Kívülről zajlik az utca, Harsog az éljenszó kint.
Szoríts a szívedre édes, Estére másé leszek, Estére indul az ezred, Estére én is megyek.

Este, ha leszáll az alkony, Masíroz az ezredünk, Csókolj meg még egyszer édes, Ki tudja, hova megyünk.
Hallod, már fújják a kürtöt, Hallod-e a zeneszót, Azt mondja: előre, rajta, Fújjátok a riadót.

Pislogó tábori tűznél Az ezred pihenni tér, Alszik mind, ébren a hadnagy, Papirost, ceruzát kér.
Otthon őt valaki várja, Úgy hallja, valaki sír, Fejét a kezére hajtja, És aztán csendesen ír.

Holnap, ha pirkad a hajnal, Masíroz az ezredünk, Csókolj meg még egyszer édes, Ki tudja, hova megyünk.
Hallod, már fújják a kürtöt, Hallod-e a zeneszót, Azt mondja: előre, rajta, Fújjátok a riadót.

Vége van az ütközetnek, Pirosan száll le a Nap, Kórágynál, a hadnagy mellettImádkozik már a pap.
Biztatja csendesen, halkan, A hadnagy nem hallja már, A szíve lázasan dobban, A lelke oly messze jár.

Hallod, hogy fújják a kürtöt, Hallod-e a zeneszót, Azt mondja: előre, rajta, Fújjátok a riadót.
Csöndesen leszáll az éjjel, Megperdülnek a dobok, Nem hallja senki, hogy otthon Valaki halkan zokog."

Véleményem a háborúról:  ajánlom Rákosi Viktor „Korhadt fakeresztek” című könyvét elolvasásra. Idézek belőle: „Az ismeretlen hősök, a névtelen vértanúk, a kicsinyek, az elfeledettek, emelik felém száraz csontkarjukat. Azok, akik ezrével hullottak el a mezőn, s jeltelen sírokban alusszák örök álmukat. Azok, akik kimentek, a hír, a dicsőség legkisebb reménye nélkül… Csak szenvedés, csak halál várt rájuk, de a nemzet becsületét megmentették. Azok, akiknek csontjaiból emelkedtek, a hadvezérek és államférfiak nagyságát hirdető emlékoszlopok. S akiknek dicsőségéről talán csak az esti szellő tud, mikor sírjukon fakadt virágokkal suttogva játszik”.

Más: „A háborúban nincsenek hősök, csak túlélők. A háború mindenkit átformál. Azt, hogy hova születtünk, és miként élünk, csak a jószerencse kérdése”.

A II. világháborús Holokauszt: a faluban élő minden zsidó családot érintett. Feigelschtock család – boltjuk volt – nem jöttek vissza. A faluban az öregek úgy mesélték, hogy mindenüket széjjelhordták – lányuk bundájában egy nyilas lánya „grasszált”. Koch családból, ők hentesek voltak, csak Dezső bácsi és Gyuri bácsi jött vissza, lányuk állítólag Svájcba került, szülők meghaltak. Frisch Kálmán bácsi, felesége, fia ott maradt, ő áttért a keresztény hitre. Második feleségétől nem lett családja. Felesége halála után, egyedül maradt – kiábrándulva – mindenét a falura hagyta. Végül a tanácselnök temetette el, polgári temetése volt (elbeszélésből hallottam ezt). Sajnos a temetőt nem gondozzák, máshol tiszteletben tartják a temetőt, legyen az zsidó, vagy különböző nemzetiségű, senki sem tehet róla, hogy kinek és hova születik.

A gazdasági válság: két világháború között sújtotta az embereket. Sok családot érintett, gyerekeik Bp.-re mentek dolgozni a megélhetés reményében. Anyám, nagynéném (30-as évek végén hazajött), nagybátyám is elment a faluból. Gondolom úgy, ahogy a mostani gazdasági világválságoknak voltak vesztesei és nyertesei is. 1945-1957-ig vannak emlékeim, a beszolgáltatás mindenkit érintett, gazdagokat jobban, de a szegényebbeknek, kiknek nem voltak teheneik (mert húst is kellett leadni), többen összeálltak, valakitől vettek egy tehenet, hogy teljesítsék a rájuk kivetett kvótát. Tojást, gabonát, baromfit, zsírt, sertést kellett beszolgáltatni. Gabonát Botkaházára vitték, ott gyűjtötték be .

1956: Számomra – még fiatal voltam, de nagyon lesújtóan hatott. Férjem motorral járt dolgozni, mindig féltettem. Még az utcára is féltem kimenni. A tanácsháza előtt  iratokat, könyveket égettek el. A faluból – ha igaz – csak Tamás Árpi és egy Légli nevű fiatal férfi ment nyugatra. A menekültek Zalabér felől az utcán mentek végig, csak a puskaropogást hallottam, látni nem láttam őket. Utána jelentgették fel egymást az emberek – ki kire haragudott – jöttek a tűzesetek (azt is beszélték, hogy felsőbb utasításra gyújtogattak). Előfordult, hogy a faluban két helyen is egyszerre volt tűz. Megtorlások voltak a faluban is, börtönbe is kerültek. Férjem első unokatestvére Bp.-en a „rádiónál” nézelődött, véletlenül hátba lőtték. Még 19 éves sem volt Gábor György. „A politikai rendszereket megérteni, átélni, túlélni, a korban elhelyezni, találja ki, aki tudja, merje emberi felelősséggel állítani, vállalni”.

TSZ szervezés: nem tudom, hányban volt, mert már akkor nem voltunk a faluban. Csak hallásból tudom, milyen drasztikus volt.  Anyósomék nem álltak be – mivel apósomnak fél éve volt a nyugdíjig. 60 éves korban mehettek akkor nyugdíjba az emberek, a TSZ tag csak 70 éves korban, tehát ha beállt volna, még tovább kellett volna dolgoznia. Így, ami földjük volt, azt elvették, kb. 6 km-re külső Ferenc-hegyen kaptak helyette. Férjemet majdnem kirúgták az állásából emiatt. Utána járhattunk haza dolgozni, segíteni nekik. TSZ elnök: Borbás bácsi, Németh Kari bácsi (Duci), ha jól tudom, ő kezdeményezte a szőlőépítést – hegyszomszédunk is volt. Rossz volt, de sok öreg abból élt, hogy kapott nyugdíjat (TB volt, ingyenes orvosi ellátás), talán még páran ma is abból élnek. Kaptak háztájit.Anyámék, ill. mostohaapám pártoló tag volt, nagynéném is. Anyám 55 évesen nyugdíjas lett, de eljárt a TSZ-be dolgozni. TSZ megszűnése után csak a nagynénémék kevés földje után kaptam kárpótlást. Mostohaapám földje, illetve erdeje (Bükkalja, Nyíres) után igényeltem, de valahol az asztalfiókban elakadt az igény. Az erdőt, aki megkapta, ki is vágta. A kisbéri hegyen maradt szőlőm, azt is ki kellett vágni, mert a vadak bejárnak, szomszédom kétoldalt kárpótlási jegyen vette meg a szőlőt. Nem gondozza, siralmas, ahogy a szép szőlőtáblákat, összedőlt pincéket látja az ember. A természet visszaveszi az övét.  

Társadalomtörténet: jegyzőkre a háború utáni időkre emlékszem. Jegyző: Tóth Gábor, Novatius Vilmos. Bíró: Baltaváron id. Takács János, id. Koller Kálmán; Kisbérben: Pintér Vendel bácsi. Gyermekkoromban nagyapával vittünk hozzá a jegyzőségtől leveleket. Udvarukban volt egy korai cseresznyefa, mindig kaptam belőle. Vincellér nem tudom, ki volt. TSZ elnököt korábban már említettem. Orvos: Dr. Pompér, Dr. Kázmér János (Hegyhátkisbér szülöttje). Bábaasszony kisbéri volt, baltavári Szakács néni, ő szülésznő volt. Mi csak Gólyanéninek szólítottuk.

Templomi előimádkozók: Benkő Liza néni, Koher Zsófi néni és Szentes Rozi néni. Oltár feldíszítését asszonyok csinálták, no meg sokan vittek mindig az évszaknak megfelelő virágokból az oltárokra. Pünkösdkor a sátrak virággal díszítéséhez nagyapám, majd később anyám rózsáiból mindig vittek.  Templom a Festeticsek idejében volt, gyerekkorunkban a fiúk elcsenték a templom alatt lévő kripta kulcsát, lementünk, ott láttam az öreg hercegek „vörösmárvány” koporsóját és nagyon sok régi szép zászlót.  A templomban is kialakult a rangsor – ugyanis a gazdagabb családok többet tudtak adni a templomnak, így a családoknak meg volt, hogy ki melyik padsorban ül. Középparasztok, majd utánuk,  a szegények, ha nem jutott hely, akkor álltak. Oratóriumban, jegyző, orvos, gyógyszerész, tanító ült. Mi, gyerekek – akkor még megvolt a korlát – az oltár előtt helyezkedtünk el. Kántor és a legények, az énekkar a kórusban. Plébános: Zrínyi József, káplán: Sitkovics, Jambrics Ignác, Szalai János. Utóbbi kettő tanította a hittant nekem még. Hitoktatás rendszeres volt (órarendben). A szomszéd községekben is ők jártak misézni és temetni – hintóval, kocsival. A plébánosnak saját szakácsnője, kocsisa, birtoka és szőlője volt. Misebort mindig szüret után szedték össze, kocsival járták a hegyet, megvolt, hogy kinek hány „káforkával” kellett adni. Ismert emberek, akikről tudok, a falu szülöttei  Gosztonyi József és lánya, Gyulayné Gosztonyi Edit, tanítók, Nagy Gáspár költő, nagyszülei nevelték. Dr. Kázmér János, Baltay, Horváth Dezső tanító

Tűzoltó Egylet, gazdakör, leventék, Szívgárda, leánykör volt. Hangya – elbeszélésekből tudom, hogy a mai Kultúrház épületében volt- hitelszövetkezet. Működéséről annyit tudok – a nagyszülők, ill. mostohaapám irataiból – hogy tagnak kellett lenni, és hitelt lehetett felvenni (jelzálogra). Pártszervezet: ha jól emlékszem, régen „kisgazdákat” szoktak emlegetni, volt MSZP is, fiatal szervezetekről már írtam.

Sportesemény: az én időmben volt az MHK. A szomszéd községek fiataljai (nálam idősebbek) is jöttek a sportpályára, különböző sportesemények voltak. Foci, atlétika, röplabda, pingpong. Sportpálya építésén még diákként dolgoztunk.

Iskola: három volt a faluban, egy a „Csapással” szemben, Gosztonyi féle (kisbéri). Elsőben oda jártunk, tanítónk Gosztonyi tanító bácsi volt (1945-1946). Majd a faluban a Horváth Dezső féle (ő a falu szülötte volt) 2. osztályba oda jártunk, tanító nénink Kántor Ilona volt. Harmadikas és negyedikes korunkban szintén odajártunk, ahova elsőbe. Tanítónk Illa Gyula. (Ezt már lebontották.) 4. osztályban 1-7 jegyig osztályoztak minket. Igazgató Horváth Dezső volt (kisbéri iskola). 5-8. osztályig a baltavári iskolába jártunk. Igazgató: Gyulay Lajos, Gyulai Lajosné sz. Gosztonyi Edit. Tanáraink: Molnár László, Radnai. 1-3. és 5-8. osztályig 1-5-ig voltak a jegyeink. 1. osztályban még palatáblára írtunk (enyém megvan). Egy darabig a szomszéd községből – Nagytilaj-Mikosdpuszta, Tóti (Gulyás gyerekek) is jártak át tanulók. Régi öregek szerint a tanítók voltak a falu lámpásai. No, és most? Mi még tiszteltük őket, és szeretettel gondolok rájuk. Gyulai Lajos alakította az úttörő zenekart. Különböző ünnepekre ők tanítottak, illetve készítettek fel bennünket. Szünetekben (óraközi) kijöttek közénk, velünk játszottak, akinek kellett, illetve szüksége volt rá, azt korrepetálták. Sajnos a mi korosztályunkból sokan lemorzsolódtak, 8. osztályban 6 lány és 9 fiú végzett (1953-ban). Tanító lakás minden iskolában volt.

Iskola bezárása: összefügg a falu elnéptelenedésével, amint az előzőekben írtam, sokan elhagyták a falut a jobb reménység és megélhetés miatt, TSZ, gazdasági világválság, így kevés a fiatal. Szombathelyre, Zalaegerszegre, Budapestre költöztek, a gyerekszám csökkent. Zalaegerszegen és Szombathelyen sokan telepedtek le. A bejáró dolgozókat vállalati buszok szállították naponta munkahelyükre, Tanácsi Építőipari Vállalat Zala megyei Állami Építőipari Vállalat Zalaszentgrótra varrodába. Régiek mesélték, mi már nem laktunk otthon, hogy mikor az iskolákat központosítani akarták, a falubeliek nem egyeztek bele – Csehimindszenten épült meg – ugyanez volt a vasúttal is, Zalabérből – az Avas részen akarták keresztülvinni – ebben az esetben sem lett megegyezés „Batykon lett”. A falu kiesett, úgymond az „ország vérkeringéséből”. Bizonyos köröknek semmi sem volt jó, pl. a TSZ megszűnése után, Oszkóban még mindig működik valami (Szakszövetkezet?). Átutazóban láttam, virágzik a falu. Bérbaltavár elöregedett, elnéptelenedett. Talán 500 a falu létszáma. Igazi összetartó erő soha nem jött létre. Örülök neki, hogy a még a faluban élő fiatalok, idősebb korosztály, no és az elszármazottak próbálják felidézni a régi és jelenkor emlékeit. Talán valamennyire felpezsdítik a falu életét. Félek, hogy a falu már sohasem lesz a régi, és egyre csökken a népesség. Óvoda: már később lett, én már akkor nem éltem a faluban.

Építéstörténet: keveset tudok róla, kastélyokról, Casinóról, már írtam, annyit hallottam, hogy régen a Kánya-patak a nagy esőzések miatt kiöntött. Házakat is elöntött, illetve dőltek össze. Talán ezzel kapcsolatos a Szent János szobor, és a patakot is ezért nevezték el Szent János pataknak (?).Szoborról, keresztekről, kastélyokról, Casinóról már tettem említést. Valószínű, hogy a feltett kérdésekhez volt forrásanyagunk, így biztos vannak írott visszaemlékezéseik is. (Van miről, én még nem is hallottam pl. az 1913-as tűzvészről, vagy például Horváth Istvánról.

Villany bevezetése 1959-ben: nagy előrelépés volt a falu életében, lett rádió, hűtőszekrény, villanydaráló. Kétszer hetente a „Kultúrházban” mozi előadás. A petróleumlámpát felváltották a csillárok, az utcák már nem sötétek, stb. Régen az asszonyok a kútba engedték le a ruhába csavart húst, hogy ott hideg helyen legyen, ezt is ki lehetett váltani.  Mi már nem laktunk otthon, de úgy emlékszem, hogy még valami avatóünnepséget is tartottak.

Egészségügy: kimaradt, de kicsit ide tartozik, mert az orvos már fogtömést is tudott végezni, volt villany, előtte csak foghúzást csinált a körzeti orvos. Az ellátás elég szegényes volt, hisz több körzetet kellett az orvosnak ellátnia. Társadalom biztosítása csak az állami alkalmazottaknak volt, így a paraszt embereknek fizetniük kellett az ellátásért. Régiek szokták volt mondani, hogy aki nem tudott fizetni, az otthon „elsorvadt”, vagy egy tehén ára volt pl. a kórházi ápolás. TSZ után már volt TB (nyugdíj) lett szülőotthon Zalaszentgróton, védőnő, védőoltás, stb. Csecsemőhalálozás csökkent, az emberek az iparban (bejárók) is többen dolgoztak, kitolódott az emberi életkor. Háziorvos: dr. Kázmér János. Gyógyszertár a Kultúrház melletti épületben volt (köztük megvolt még a kastély idejéből a ”Nagyfenyőfa”), most romos épület. Gyógyszerész Béla, Donnavel Olga, lakásuk is ott volt.

Állatorvos: dr. Matyasovszky, szintén körzetet látott el.

Kapcsolat dr. Kázmér Jánossal, Koch Dezső, Gyuri bácsival, Egyed családdal – Laci egy évvel fiatalabb nálam, vele és nővérével még együtt jártunk iskolába, csak más évfolyamosok voltak. No meg az osztálytársakkal. Már asszonykoromban (férjem kisbéri volt) sok családdal voltak kapcsolataim, mivel anyósomékon keresztül velük is jobban megismerkedtem, pl. Bujtóék, Kiss Feri bácsiék, Benkőék, Virág Antalék, Baumgartner „Naca” komaasszonnyal – Horváth Józsi bácsiéktól és Szabó Olga néniéktől – Sinka Endre édesanyja – tejet is hordtam lánykoromban. Baltaváron szinte mindenkivel jó volt a kapcsolat – hisz ott gyerekeskedtem.  Megjegyzem, hogy a két falu között mindig is volt valami távoltartás, Kisbérben több volt a jómódú, míg Baltaváron inkább középparaszt és iparos volt több. Ezt még a bálokon is észre lehetett venni. Barát, barátnő is inkább kettéoszlott.

Kancsal komát hagytam utoljára: mivel személyes, rokoni kapcsolat fűz hozzá. Kezdem a régi időktől, nagyszülők elbeszéléséből.
Kancsal Ferenc és neje, Ferencz Erzsébet éltek a faluban lévő nagy házban, gyermektelenek voltak. Dédszüleimnek, Schermann Jánosnak és Csertán Annának két leány gyermeke született: nagymamám, Schermann Erzsébet és húga, Schermann Gizella. Keresztszülők Kancsal Ferenc és neje lettek. Majd Kancsal Ferenc rokonát elhozta Söjtörről, hogy segítségére legyen, Kancsal Mihály volt. Ő elvette feleségül Schermann Gizellát, majd nagymamám is férjhez ment, őt Pogacsics József vette feleségül. Még gyerekkorukban dédapám meghalt, így Kancsal Ferenc és neje nevelte őket, édesanyjukkal együtt ott laktak. Állítólag Kancsal Ferenc agyvérzést kapott, lebénult, az akkori jegyző valami hamis végrendeletet csinált (fogták a kezét aláírásnál), így az örökös Kancsal Mihály lett. Nagymamámék is ott laktak nagyapámmal, de ezek után megromlott a kapcsolat. Nagymamámék az utcában egy zsúpos házat kaptak és valami kevés földet. Nálunk négy gyermek született, Ilona (1903), Aranka (1905), József (1909), Dezső (1913). Kancsal Mihályéknál Sándor, Mária, Anna, Ferenc, József, Károly, Erzsébet. Mivel testvérek voltak, így egymásnak kereszteltek is. No és a háborúk és a beszolgáltatás összehozta őket. Unokanénéim és bátyáim gyerekeivel sokat játszottunk együtt. Főleg Annus néni fiával, Éder Józsival „Csubival”. Szakályné Erzsi néni fiaival – Szakály Lali, Józsi és Ernővel, ő végig – 1-8.-ig osztálytársam is volt. Háború után Csubi Zalaszentgrótra került szüleivel – édesapja sokáig hadifogoly volt. Nekik is kocsmájuk lett. A nagy család széjjelszóródott, ma már Jóska bátyám fia, Kancsal Józsi – második unokatestvérem – él csak a faluban. Kocsmájuk, olajtörőjük, vendégistállójuk volt. Nagy téglaház, földpincével, „nyomóskút”, lóval vontatott – a ló körbe járt – darálójuk. A kert végében jégverem (ez utóbbi úgy tudom Koch henteséknél is volt). Beszolgáltatáskor nagymama adott nekik lisztet, mert tőlük mindent elvettek. Kulákok lettek.

A ház (volt ház) végében áll a Mária szobor, amit Kancsal Ferenc és neje állíttatott. A kocsma jól működött, mivel a régi postaút – Zalabérbe akkor még arra vezetett, sok volt a betérő és szólóvendég. Így a falu életében is nagy szerepük volt. (Az ő kertjük mögött ill.velük határos volt a „martonkert” a mai temető). A nagycsalád széjjelszóródott, szívünkben nincs harag, a nagy ház is éppúgy, mint a zsúpos, leomlott, bontásra került. Nem lehet róla tenni, ki hova születik, az élet furcsa dolgokat produkál. A két család síremléke a baltavári temetőben van.

Ásatások: nagymama még látta az első ásatásból előkerült csontokat. Kár, hogy később nem tárták fel teljesen a lelőhelyet. Legalább a falunk valamiről híres is lett. És ha már teljesen ellehetetlenül, legalább a falu neve a lexikonokban fennmarad.

Köszönöm, hogy részese lehettem a régi események felidézésének. Elnézést kérek a hibákért, a hosszú, esetleges pontatlan dolgok felidézéséért, kicsit életrajz-szerűre sikeredett. 60-70 év távlatából nehéz visszaemlékezni. Valójában nem is vagyok igazi elszármazott, kb. 1944-1957-ig éltem a faluban, nagyszüleimmel, később anyámmal. Csak férjem, Bényi Imre (1930.05.15 – 2015.09.29) volt igazi kisbéri. Így az ő nevében és emlékére válaszoltam, no meg az eltöltött szép gyermekkor emlékére. Jó volt visszaemlékezni a kispadon ülő nénikre, bácsikra, kik gyermekkorunkban megfeddtek bennünk, kamaszlány koromban kicsit „pletyiztek”.

 

Zalaegerszeg, 2016. április 18.;
Bényi Imréné sz. Nagy (volt Kovács) Erzsébet

 

 




Megosztás
« Vissza az előző oldalra!
Bérbaltaváriak Szülőfalujukért Egyesület - Magyar