Elérhetőségek

Bérbaltaváriak Szülőfalujukért Egyesület

9700 Szombathely,
Rumi út 264.

Telefon: +36/30/979-5609






Nevezetességek

2./4. Szívünkben élő Kincseink, visszaemlékezések

Dr. Molnár Beatrix

Visszaemlékezés az Arany János utcára, ahol gyermekkoromban éltem:

Molnár Beatrix vagyok, Dr. Molnár Jenő a falu orvosának elsőszülött lánya, a húgom Molnár Mercédesz. Gyerekkoromat Bérbaltaváron az Arany János utcában töltöttem, szeretném emlékeimet leírni az utca lakóiról.  A Szijjártó domb felől indulok el gondolatban. Ha az utcának ezen  végével szembe fordulok, akkor bal kéz felől Illés Gyula bácsi, a falu bognár mestere lakott családjával. Felesége Koller Mária, Mariska néni. Gyermekeik Zsuzsi és Gyuszi. Vele szemben Kemény Juci, Kemény Babi és az anyukájuk. Később a férje Schmidtauer József és a gyermekeik: Rita,  Andrea,  József,  Attila és Krisztián. Tovább menve bal oldalon egy udvarban két ház állt. Az elsőben Kocsis József - Tsz elnök agronómus, és felesége Gabi néni laktak. Gyermekeik Judit, Laci, Gabika. A hátsó házban Horváth Lajos és felesége Marika mindketten agrárszakemberek voltak és a TSZ-ben dolgoztak. Velük szemben a cipész Haragos bácsi és felesége Mariska néni élt. Átellenben  Kovács bácsi, bádogos és felesége Kovács néni. Lányuk Hilda, unokájuk Bandika. A Kovács néni Pünkösdkor mindig sütött galamb alakú kalácsot, aminek feketebors volt a szeme. Velük szembe a Bangó család lakott. Bangó József könyvelő - később borász - felesége Mörk Rozália, Rózsika a boltos és cukrász. Gyermekeik Jutka és Jocó.

A Kovácsék mellett a Szijjártó nővérek, Ilona és Böske háza állt. Másik oldalon Vilma néni. Vilma néni mellett fekszik a „Vilma” domb. Jól lehetett ott szánkózni. A Szijjártó lányok mellett az orvos lakott, azaz mi laktunk. Rendelő és lakás volt egyben. (úgy tudom most is ott van az orvosi rendelő)  Velük szemben a Kultúrház „dombja”. Tövében volt a színházterem, klub, a mozi és a könyvtár. Itt az utca szintjétől kissé lejjebb lakott Darvas Gyula bácsi feleségével Mörk Erzsébettel (Böske nénivel), fiúk Csabi. ( Ebben az épületben volt nagyon régen a gyógyszertár, majd presszó). Mellettük Borsos Imre bácsi és felesége Bogár Margit éltek. Gyermekeik, Imre, Béla, Ildikó.

Az orvos lakás mellett lakott Sándor Lajos bácsi és felesége Gizus néni. Volt egy leányuk, Zsuzsi. Később a házat egy nyugalmazott rendőr Simon Gyula vette meg a feleségével. Ő volt a falu mozisa. Következett a Szent Miklós templom, a kert, majd a paplak. A plébános Sarlós Mihály volt. Miután Misi bácsi elköltözött Hévízre, (úgy tudom ott is halt meg 2002.szeptemberben) az új plébános, Honti Imre lett. Paplakkal szemben a Faller család élt. Faller István, felesége Terus néni, fiúk Pityu. A paplak mellett a gyógyszertár működött.  Donnavell Olga gyógyszerésznő itt élt egy szolgálati lakásban. A patika után volt a Tanács. Majd az állatorvos háza következett. Dr.Matyasovszky László és  felesége Pintér Erzsébet laktak benne, leányaikkal Erzsivel és Grétivel.. Itt éltek  még a Pintér nagyszülők is. Mellettük a másik cipész Nagy Lajos bácsi és a felesége, leányukkal Marikával. Szemben előbb a Szuh Ilonka, később Márkus-ék. Egy lányuk meghalt, a másikat Áginak hívtak. Az utolsó házban a Nagy suszter mellett laktak a Kovácsék két lányuk volt Márti és Zita.

Így emlékszem vissza az utcában lakó falubeliekre.

Molnár Beatrix, 2018.04.21.

 

Varga Beatrix emlékezik  "Árpibácsira" -  (nekünk Ő volt az ÁRPIBÁCSI !!!!!)

Bános Árpád fodrászmester

1913-ban született Baltaváron. Szülei Bános István, Borbás Magdolna. Még két húga született, Annus és Margit.

Mindig aktív életet élt, a Bérbaltavár és Vidéke Iparosok és Kereskedők Körének elnöke volt, de a többi szervezetnek is tagja volt.
Szívén viselte faluja életét, minden programnak segítő szervezője volt.
Árpi bácsi fodrász üzletébe mindenki szívesen ment be. Borotválás és hajvágás mellett az élet mindennapjait, problémáit itt beszélték meg.
Nagy társadalmi élet volt az üzletben.
Szívén viselte a fiatalok sorsát. Kezei alatt több fodrász tanuló nőtt fel. Minden iránt érdeklődött, 50 éves elmúlt, amikor elvégezte a Mezőgazdasági Technikumot.
2000-ben 86 évesen  halt meg. Sírja a Bérbaltavári temetőben van.

2015.05.02. Varga Beatrix

 

Emlékeim Bérbaltavárról
Varga Beatrix

1953-ban Budapesten születtem, de nagyon sok minden köt Bérbaltavárhoz.

Édesanyám (Bános Margit) és édesapám (Varga János) is Baltaváron születtek. Ők elég korán elkerültek szülőfalujukból, Budapestre, de amikor csak lehetett hazamentek Baltavárra, szüleikhez, testvérükhöz. Én a gyerekkoromat, később, iskoláskoromban is a nyarat keresztapámnál Bános Árpádnál töltöttem. Unokanővéremmel, Gyöngyivel együtt élveztük szülei és én a keresztszüleim szeretetét.
Felhőtlen gyerekkorunk volt, de feladataink is voltak. Tyúkok, kacsák etetése mindig a mi feladatunk volt, tojások összeszedése, és este a Szent Jancsi patak mentén az elkóborolt kacsák megkeresése és hazaterelése. Ezt nagyon nem szerettem.
Szombaton az udvar felsöprése volt a feladatunk és emlékszem, hogy a ház előtt a postaút mellett gereblyével kellett rendet tennünk.
Játékaink nem le gók voltak. Bogáncsból csodálatos bútorokat csináltunk, babáinkat a kukoricásból választottuk. Keresztapám daueros üres üvegeibe vízfestékkel színezett vizet öntöttünk és a kukoricagóré oldalán gyűjtöttük össze őket.  Emlékszem, egyszer megszámoltuk, 112 db különböző színű vízzel teli üveget csináltunk. Gyöngyivel.
Játék közben, ha megéheztünk, egy karéj szelet kenyeret megkentünk zsírral, a kiskertből paprikát, paradicsomot felhoztunk és jóízűen megettük..

Hetente egyszer jött a faluba a fagylaltos. Triciklivel érkezett, citromos fagylaltot lehetett nála kapni.
Fent a kultúrházban volt a mozi, nem emlékszem pontosan, talán hetente kétszer?, Pintér tanár úr  volt a mozigépész, a fia Vili segített  neki.
Televíziót is ott lehetett nézni, akkor még nem volt a családoknak saját készülékük.
Az utcán, ha végig mentem mindenkinek előre köszöntem, akkor még így neveltek minket.

A legnagyobb élményem az Alsóbélatelepi úttörőtábor volt. Minden évben szerveztek a gyerekeknek táborozást. A szülők természetben fizettek. Fát, krumplit, hagymát, zsírt és egyéb más élelmiszert gyűjtöttek. A táborvezető Pintér tanár úr volt és felesége Ilonka néni.
A sátrakat, szalmazsákokat és a konyhai felszerelést a Termelőszövetkezet teherautóval vitte le, mi gyerekek vonattal utaztunk.  Szalmazsákokon aludtunk, reggel felváltva kis kocsival mentünk vásárolni, tejet és péksüteményt, valamint kenyeret vettünk. Ilonka néni egy nagy kondérban főzött, kis kukta segítőivel.
Ebédelni a fűbe ültünk le. Az ebéd és a mosogatás után irány a Balaton. Hatalmas traktor belső gumi volt a "játékszerünk„. Arra próbáltunk felülni. Én a nővéremmel (Dollyval) együtt Budapesten a Császárban jártunk úszni. Próbáltuk a többieket megtanítani úszni.

Azóta jó pár év eltelt, de ezek az emlékek mindig velem lesznek.

A családban, ahogy szoktuk mondani: Bérbaltavár a világ közepe.

Varga Beatrix

 

Virágh Attila visszaemlékezése gyermekkori élményeire

Már többször elolvastam Nagy Gáspár (Gazsi) Millenniumi köszöntőjét, melyet 2001-ben mondott Bérbaltaváron. Nagyon jó érzés újra és újra elolvasni. Egyik szakaszát szeretném, itt bevezetésként idézni:

Egyik alkalommal itthonról buszoztam vissza Szombathelyre, együtt a nálam néhány esztendővel, talán épp egy általános iskolányi idővel korosabb Benkő Ferivel, Kisbérből. Szombathelyig beszélgettünk, ki merre van, mit csinál, él-e, hal-e. Kérdéseimre szinte házanként jártuk végig képzeletben Kisbért és Baltavárt. Jó volt hallani, hogy Feri barátom majdnem mindenkiről tudott valami érdemlegeset mondani. Minden névnél valami konkrét vagy homályos emlék, és egy-egy arc állt elém. Megnyugodtam: a számon tartók és a számon tartottak kettős mérlegén is csaknem épen, hiánytalanul megvolt a falum. Persze, az a valahai! Az emlékeimben élő..” nem tudok róla, hogy ezt a beszélgetést a Gazsi leírta volna, nagyon kár érte mert biztos nagyon érdekes volt a közös visszaemlékezésük.

Gyulay Edit küldött a honlaphoz a Családjáról a mi iskola Igazgatónkról Gyulay Lajosról,  Édesanyjáról – nekünk szívünknek kedves Edit néniről – és  Csudánéról – nekünk örökké emlékezetes   Zsóka néniről - életrajzi anyagot, fényképeket. Ezt a nagy munkát ezúton szeretném megköszönni. A levelében írta, hogy sokszor elgondolkodik, játszik a gondolattal, hogy házról-házra menve kiről mi jut az eszébe. A gondolatot tett követte és megírta a visszaemlékezését, erre kaptam én is ihletet és most szeretném az én emlékeimet felidézni:

1990-1991-ben haltak meg a Szüleim, addig szinte hetente jártam haza. 1992-ben eladtuk a házunkat és utána már csak a temetőbe jártam. Az én utcám a Kisbéri (népnyelvén  Kis, most Kossuth) utca ami Kelet-Nyugat fekvésű. Érdekességképpen írom le, amit csak én is most vettem észre, hogy az utcában az északi oldalon lévő  telkek szélessége, megegyezik a déli oldalon lévő telkek szélességével. Valószínű, hogy a telkeket ketté vágták  a Kis utca nyitásával és így alakult ki ez a helyzet. A telkek tulajdonosainak egy része még most is mindkét oldalon ugyanaz, vagy családi kötelékek kötik össze őket. Leginkább megfigyelhető ez a középső és az utca belső végén.

Schulcékkal kezdeném a visszaemlékezésemet: két generációs férfi szabó iparos család. Elismert, megbecsült tagjai a falunak. Van személyes emlékem a Géza bácsiról. Az elszakadt ballagási nadrágomat olyan ügyesen, szakszerűen varrta meg, hogy nem lehetett utólag  rajta semmilyen sérülési nyomot látni. Az történt ugyanis, hogy nagyot estem biciklivel – persze a ballagási nadrágomban, amit persze nem vehettem volna fel a biciklizéshez  – és a térdem alatt tenyérnyi szakadás keletkezett. A szép munkának ára volt: Schulc bácsinak be kellett – varrás ideje alatt – számolnom az egyéb csínytevékenységeimről és a tanulmányi eredményemről…

Csáki-ék: Műszaki beállítottságú emberek voltak. Kari bácsi végezte a falu termény darálását. Azokon a bizonyos napokon mikor a darálás volt - megindult a falu feléjük - biciklivel vitték az emberek zsákban az állatok részére daráltatni a terményt. Karcsi a fiúk, a TSZ - ben gépszerelő volt, később kombájnt vett magának és azzal dolgozott.

Kiss-éknek lovaik voltak, gazdálkodtak. 1963 körül a TSZ elnöke volt Béla bácsi. Náluk élt Pfender Zoli –aki tudomásom szerint agyhártya gyulladást kapott gyermekkorában és csak testileg fejlődött, de szellemileg megrekedt a fejlődése a gyermekkorban -, aki mindig ostorral járt, de félni nem kellett tőle, néha lehetett vele beszélgetni is. Sok embert megismert és megkérdezte, hogy vagy - hogy vagy - hogy vagy…….

Szakály -ék: Gazdálkodók voltak. Dezső bácsi lovakkal télen-nyáron a TSZ szarvasmarháinak hordta az etetni valót. Fiúk Dezső Szombathelyen villamossági boltot vezeti.

Koller Sándorék: Sokat játszottunk az udvarukban, házukban. Zoli társnak, barátnak fogadott. Később Szombathelyen a VASÉP -nél  találkoztunk újra és dolgoztunk együtt.

Horváth-ék: Leányuk a nővérem korosztályához tartozott a családról így nem sok emlékem van.

Pintér Ágnes néni idős asszony, hamarosan meg is halt és a házát elbontották.

Illés Gizi néni: Ilonka néni nagyon rendes, csendes asszony volt. Baltayéknál  dolgozott. A családunknál is gyakran megfordultak, édesapám segítette őket. Házukat már elbontották.

Gábor-ék: iparos család, takács  mesterséget folytattak. Zsákot, lepedőt, vászonruhákat, törölközőket készítettek. Unokájuk, Gábor Lajos /Lali/ és a szomszéd néni unokája  Zolnai Imre –Imi- voltak a „pesti” srácok. sokat játszottunk együtt, mert nyáron itt nyaraltak Kisbérben. Imi mamájának házát a Hustikkerék vették meg és új házat építettek a helyére.

Hustikker László a TSZ - ben  dolgozott,  mint mezőgazdász  két leányt neveltek.

Takács Jóska bácsiék következnek: két lányuk Annus és Mariska, mind a ketten a faluban mentek férjhez. Papp József vette el  Máriát, fiúk Jóska Pannonhalmán tanult.

Géczi  Géza-ék egyetlen lánya Marianna. Géza bácsi kádár mesterséget folytatott, nagy keletje volt a faluban a munkájának. Sok-sok hordót kellett javítania. Családjukból származott Géczy Lajos dr. kerületi esperes, plébános.

Horváth Jenő-ék gazdálkodtak. Szőlőjük volt a Rigóhegyen. Erzsi lányukkal a gimnáziumi évekig jó kapcsolatom volt. Nagynéném férje, a testvére volt Erzsi édesapjának.

Jelenics-ék: A Szőlőjük a Rigóhegyen volt, Ernő és Kálmán bácsi naponta jártak ki dolgozni. Ernő bácsi volt a csépléskor a „nyársállító”. Marinka a lányuk nagyon szépen énekelt, szerette az operetteket és a magyar nótákat is.  Szöveggyűjteményét nekem átadta, lemásolhattam. Ernő estenként az udvarban a diófa alatt hegedült, nagy élmény volt számomra.

Kis Naca néninél – így hívtuk – füstöltük a húst. Cserébe apám minden évben levágta és feldolgozta a Naca  néni  meghizlalt disznóját.  Nagyon finom cseresznyéjük volt a kert alatt. Tudta, hogy titokban szedünk róla, de nem tiltotta tőlünk.

Németh Károly a  Sobri Mária fia közvetlen szomszédunk volt. Géza és Jenő bácsi voltak a testvérei, akik Pesten éltek. Nyáron jöttek haza segíteni a gazdaságba. Marika unokájuk, aki orvos lett, szívesen töltötte a nyarat a vidéki nagyszülőknél. Itt szeretném leírni az udvarukban lévő korai körte fát, amely szinte gyermek koromban is már matuzsálem korú lehetett. Magassága is lenyűgöző volt, átmérője pedig óriási. Hárman sem tudtuk mi gyermekek átölelni. Egy hónapig szinte ontotta nekünk a finom édes, érett gyümölcsöt. Vegyszert nem látott az a fa, a természet adta lehetőségeket, használta ki, kitéve mindenféle támadásnak: viharnak – jégverésnek - szárasságnak... Németh  Naca  néni  - Sobri Mária -sokat mesélt a Sobri Józsiról a híres betyárról. Az Ő  életét, illetve a halott történeteket mesélte el. Megmutatta féltve őrzött kincsét, emlékét a Sobri tulipános ládát is.

Most érkeztem el az első sarokig, az utca közepéig. Itt vezetett föl egy mellék utca a homoki dűlőbe (később a TSZ - majorhoz).

A sarkon laktak Kiss Feri Bácsiék. Feri bácsi műszaki ember volt, sok biciklit megszerelt, varrógépet javított és a gyermekek nyelvén jól értett. Szeretet viccet csinálni mindenből.  Áprilisi tréfákat gondolt ki - valósított meg- felnőtteknek és gyermeknek egyaránt. Korán meghalt, a házukat elbontották.

Torma Naca néni Farkas Kati nagymamája nagyon idős asszony volt már az én gyermekoromban.

Bényi-ék voltak a tojás - baromfi felvásárlók a faluban. Már négy öt éves koromtól emlékszem rá, hogy milyen nagy élmény  volt  nekünk gyermekeknek, amikor megjelent a Csepel teherautó. Az autó ládákkal - katrocokkal volt megrakva és Bényiék elé tolatott. Tudtuk, hogy megérkezett az teherautó a begyűjtött tojásért – baromfiak-ért.  Bényi néni és lányuk Iduska a téli estéken a tollfosztók oszlopos tagjai voltak. Nálunk-náluk és még 4-5 háznál, körbe minden éven az összegyűjtött liba-kacsa tollat megfosztották az asszonyok-lányok. Elmaradhatatlan áldomással fejezték be a munkát, ezen már a férfiak is részt vehettek. Ez az esemény is megérne egy dolgozatot,  ha valaki megírná.   (bíztatok mindenkit írjatok, nagy élmény, higgyétek el)

Molnárék következnek: Imre és Gyuszi a korosztályom tartoztak. Imre osztály – játszó - őrző társam volt. Igaz állataik nem voltak, de bojtárkodott másoknál.   Nyáron  ha szabad volt a hosszú lánc, akkor átvetettük a körtefa ágain  és már kész is volt a hinta. A labda mindig pattogott, hol rúgtuk, hol fejeltük. Jani bácsi nagyszerű ács volt, értett a mesterségéhez. Szép bejárati kapukat és ajtókat készített. Jelképe volt a tulipán. Deszkából kifűrészelte és rászögezte a kapura, ami később megkülönböztető jele is lett Jani bácsinak. Ezért hívták TULIPÁN JANI -nak. Felesége Tulipán Ilonka.  Jani bácsi, emlékszem egyik alkalommal elengedte magát és felöntött a garatra. Véletlenül kitörte a bejárati ablak üvegét. Az emberek kérdezgették mi és hogyan történt? Jani bácsi válasza egyszerű volt: ez bárkivel előfordulhat,   az ablaküveg nem úgy vásik el,  legfeljebb kitörik. Jani bácsinál is, ez történt.

Jelenics-ék következnek. Kőműves iparos család. Lajos bácsi és Tibor sok házat felépítettek,  felújítottak a faluban.  Sok fiatal tanulta meg náluk a kőműves szakmát. Később  Zalaegerszegre költöztek és a házukat eladták. Borsos László-ék vették meg és laknak a házban.

Illés-ék: Kari bácsi korán meghalt. Fiai Karcsi és Sanyi nálam idősebb fiúk voltak. Karcsi folytatta édesapja szakmáját bognár és asztalos lett.

Szabó Imre bácsiék egyetlen lánya pedagógus lett, Baltaváron is tanított.

Farkas Lajos bácsiék. Lajos bácsi volt a postás. Ő vitte a faluba a jó és rossz „híreket”…..levelet, táviratot, újságot. Az én emlékezetes levelem a behívó parancs 1968.október 14.-én.

Iván-ék voltak az utolsó ház az utca végén, amit aztán Horváth Viktor vásárolt meg, de már ő is Szombathelyen él.

A másik oldalon 1 ház volt Kovács Kari bácsi és családjáé.  Egy lányuk volt a Mariska. Szaknyér  dűlőben volt a szőlőjük. Az Újhegyre csak kaszálni jártak.  A birtok közepén volt egy gyümölcsfa, amire nagyon emlékszem, mert nagy ritkaság volt.  Az egész hegyben,  ez az egy nagy berkenyefa állt. Nagyon finom gyümölcse volt, de mára már kivágták. A házban ma Kancsal József lakik.

Bujtó-ék  – Tóth-ék : a sarkon laknak, szorgalmas gazdálkodó család. Két fiúk van, Jóska és Pityu gyermekkori játszópajtásaim. Nagy élmény volt, mikor a 60-as években az osztrák rokonok vendéglátogatásra érkeztek. Csillogó-villogó Mercédesz autóval jöttek. Mi messziről csodáltuk. Az autó, mint egy hajó kényelmesen lassan „úszott” az úton.  Mi gyermekként ekkor már láttuk a különbséget a kapitalizmus és a szocializmus között.  Pista bácsi, Édesapám és még 2-3 társuk összefogtak bárányokat vettek tavasszal, a szomszéd falu Nagytilaj melletti major /Lihárd../ birkanyájából.  Egész nyáron etettük, legeltettük őket, vagy épp játszadoztunk velük mi gyermekek. Megszerettük az állatokat. Ősszel viszont jött a nagy  szomorúság, mert szüretre levágásra kerültek a birkáink. Nagy volt a bánatunk – szomorúságunk. Én még meg sem kóstoltam az ebédet, ami a birkából készült. De bele kellett nyugodni. Ez még 2x-3x megismétlődött.  Évente volt 1-1 birkánk innen van az én mai állat szeretetem.

Benkő-ék: Feri és Lajos – akit a GAZSI is említ a beszédében -. Feri festő szakmát tanult, Lajos lakatos lett és a TSZ-ben dolgozott.

Németh Józsefék: Mancika a helyi tanács dolgozója volt, mint pénzügyes (70-es évek elején együtt dolgoztunk). A férje Zrínyi Szilveszter.  Egy leányuk született. Szilvi korán meghalt, Mancika elköltözött a leányához aki közben családot alapított.

Nagy Károly bácsi és felesége idősek voltak, nem is igazán tudok róluk semmit. Velük lakott még a Benkő Lukácsné, Gizi néni.

Bakos József és családja nagy gazdák voltak. Nagy szarvú ökrökkel dolgoztak. Náluk lakott az első években az állatorvos Dr. Matyasovszky  László.  A házat később Tőke Imre vásárolta meg.

Kiss József-ék : Három gyermekük született: Laci – Margit – Árpi. Mára már mindenki elköltözött közülük a faluból. Házukban  Németh Béla polgármester lakik.

Ódor-ék  a következő ház, gazdálkodtak, gyermekük nem született.

Mosonyi-ék ( Viktória-Mária-Anna-Teréz-József) szintén  nagy  gazdaságot  vittek, de az én gyermekkoromban már nagyon idősek voltak. A kertjük alatt a gyümölcsösben volt télen a szánkópályánk.

Németh-ék : nagy családjuk volt. Három fiú  és  három leány.  A fiúk a faluban maradtak, a lányok kiröpültek és családot alapítottak.

Orbán-ék rendes szorgalmas család. Leányuk Ági, itt alapított családot, a tanácson dolgozott. Két gyermeke van, egy fiú és egy leány.

Következik a „Gólyanéni” háza. A Bábaasszony házban lakott sokáig Takács Annus néni is. Ő dolgozott a körzeti orvos mellett  – Dr. Molnár Jenő  - mint segítő ápoló.

Simon  Szabó-ék  (szakmája miatt, hívták így a faluban) házára alig emlékszem, nagyon hamar elbontották. Férfiszabó mesterséget folytattak, de már nagyon idősek voltak.

Kántor István-ék csendes-szorgalmas család két gyermekkel. Házuk kémény  tűz miatt leégett, ők elköltöztek a faluból.

Hári-ék háza és udvara nem az utcafronton,  hanem  Kántorék  háza mögött helyezkedik el. Sokszor jártam náluk. Az én családommal együtt végezték a kaszálást, gyűjtést, gabonabehordást. Előszeretettel figyeltem az udvarukban beszerelt – lóval meghajtott – járgányt. Ez az eszköz a takarmányozásnál, szecska készítésénél szakszerű eszköz volt.

Árkusék az utca végén az utolsó család. Cséplőgép –vegyesbolt – italbolt tulajdonosok voltak. Elvették tőlük az 50-es években, és már csak gazdálkodtak. Május első vasárnapján náluk az udvarban volt a hagyományos búcsúi bál.

Másik oldalon a sarkon laktak Frisch-ék. Ők is italkiméréssel foglalkoztak, de Tőlük is elvették.. Nekik nagy gazdaságuk volt. A legszebb lovak a faluban az Frisch-éké voltak.  Amíg Kálmán bácsi nyugdíjba nem ment a TSZ-ből, a lovakat senki nem foghatta be csak Ő.

Tejcsarnok volt még itt az utcafronton, ami megszűnt.

Pintér János-ék házát az úton visszafelé jövet érjük el. A Jani bácsi cipész volt, három gyermeket neveltek. A legidősebb Lajos (Lali), akitől kaptam ajándékba egy csúzli puskát. Az ajándékot nagy becsben tartottam és azóta  sem felejtettem el.

Kántor Antal –ék családja sok problémával küzdött.  A szülők három leányt neveltek, Kati maradt egyedül a faluban.

Benkő József családja nagyon szorgalmas volt. Gazdálkodtak. Minden újításban benne voltak. Rossz élményem volt az 50-es években náluk az udvaron kigyulladt a szalmakazal. (Abban az időben, szinte naponta gyulladt ki valahol valami… nem véletlenül történtek a tűzesetek)

Kiss József nagybátyám épített házat a szomszédunkban a 60-as évek közepén. A ház „kalákában” épült. Fiúk Tibor éttermet – kocsmát – boltot vezetett a faluban. Most Ő él a családjával a szülői házban.

Szüleim 1970-ban építették át a régi tömés házunkat,  tégla épületre. Három gyermeket neveltek fel. Nővérem és én élünk Szombathelyen, öcsém Zalában él a Családjával. A szüleink nehéz körülmények között kezdték a közös életüket. Háború, fogság, beszolgáltatás, majd a lassan felépített gazdaság teljes felszámolása, a közösbe való kényszerítése következett. Sok család gondolkozott azon, hogy a faluban kilátástalan a helyzet, így a fiatalok menjenek a városokba. Ekkor hagyta el a falut a 60-as  -  70-es években kb. 300-350 fiatal, otthagyva a szülőket, nagyszülőket , az OTTHONT. 1990-91-ben haltak meg a szüleim. A házat sikerült eladni, Márkus Gyula vette meg.

Sulyok István-ék a 60-as években építkeztek, szorgalmas család 2 gyermekkel.

Horváth József-ék gazdaságot működtettek. Állataik voltak, szőlőt műveltek. Senki nem folytatta a családból a gazdálkodást, a ház üresen áll.

Kedves épület a következő: a KÖZÉPSŐ ISKOLA. Sokan laktak az iskola szolgálati lakásában, de nekem a Gyulay Család van az emlékezetemben. Diákként tagja voltam a zenekarnak, mint másod trombitás. Rövid egy évig tartott a tagságom, de még most is jó szívvel gondolok vissza a próbákra, szereplésekre. Sokáig  őriztem azt a hangjegyfüzetet amiben az én trombita szólamaim voltak feljegyezve Gyulay Lajos Igazgató Úr kézjegyével. Most láthattam -   Editke jóvoltából  - újra azt az egyedi írásformát az eredeti lila tintával, ami az én hangjegy füzetemben is volt. Hol láttam? A  Honlapunk által nyilvántartott KINCSEK között.  Gyulay Igazgató Úr összegyűjtötte a falu népdalait-szokásait és azokat láthatja és olvashatja most mindenki. Köszönjük Igazgató Úr. Köszönjük Editke minden segítségedet, amit (az életrajzokkal – anyagokkal – fényképekkel -) kaptunk. Muszáj megköszönni külön is a visszaemlékezésedet, mert ezzel elindítottál valamit bennünk. Köszönjük.

Rakos - ék idős házaspár Lincsi nénivel élnek. Öcsi (Árpi) agrárszakember lett, Sümegen  élt családjával. Sajnos fiatalon meghalt.

Baumgartner-ék házát megvette és átépítette Lakatos István családjával.

Pintér-ék szintén idősek voltak már. Egy leányuk Marika varrónő lett, de sajnos fiatalon meghalt.

Virágh -ék , itt laktak a nagyszüleim is. Jóska bátyám a TSZ-ben dolgozott. Leányuk Marika is a TSZ-ben dolgozott. Irén néném a Marikával Körmendre költöztek.

Kovács-ék idős házaspár, de azért emlékszem jól rájuk, mert a hegyről mindig énekszóval jöttek haza. Pista és Jóska bácsi énekelte:

„A kis utcán végestelen végig
Minden kiskapuban virág nyílik
Minden kiskapuban kettő-három
Hej csak az enyém hervadt el a nyáron….”

Legli József-éknél volt a falu „bikája”.

Hilda lányuk postás volt.

Kelemen ház következne, de ők elmentek pestre, a házat a Sári Laciék vették meg.

Kondics  Antal  és  Kondics  István családja lakott a következő házban. Pista bácsi volt a terményátvevő Botkaházán.

Posta épülete a következő, ahol Janka néni is lakott, akihez mindig lehetett menni korrepetálásra…

Balázsék meghaltak és a házukat lebontották és helyette az Önkormányzat szolgálati lakást épített.

Tamás nénire szinte már nem is emlékszem, fia kivándorolt az USA-ba.

Srágliék is elköltöztek, házukat lebontották.

Végig értem a Kisbéri „KIS” utcán, visszaemlékezésem az 1956-90 közötti időre vonatkozik.

Virágh Attila,  Szombathely, 2015.04.18.

 

Zolnai Imre visszaemlékezése

 

Először is azzal kezdeném, hogy javítanám a Virág Atti által írt – alább idézett – visszaemlékezést.

Gábor-ék: iparos család, takács  mesterséget folytattak. Zsákot, lepedőt, vászonruhákat, törölközőket készítettek. Unokájuk, Gábor Lajos /Lali/ és a szomszéd néni unokája  Zolnai Imre –Imi- voltak a „pesti” srácok. sokat játszottunk együtt, mert nyáron itt nyaraltak Kisbérben. Imi mamájának házát a Hustikkerék vették meg és új házat építettek a helyére.

Illés néniék mellett Gábor Feri bácsiék laktak. Az ő unokájuk volt a Gábor Lajos /Lali/. Utána laktak Gábor Józsefék, akinek én is unokája voltam.  Ő volt a takács. Nagypapám 1953-ban halt meg. Gábor Feri bácsi és nagypapám  testvérek voltak.

Egyébként augusztusban mikor otthon voltam Virágh Attinak adtam nagyapám hagyatékából egy általa szőtt törülközőt és egy zsákot a tervezett múzeum részére. Én harmadikos koromban,1957-ben jöttem el,. addig ott jártam iskolába. Ekkor adtuk el a házunkat Hustikkeréknek. Ezután én már csak 63-ban, 67-ben voltam otthon.

Emlékeim közül egyik legmaradandóbb az 1956-os tüntetés volt. A baltavári iskolában vártunk hittan órára. Azonban a pap helyett egy illető jött. Sajnos a nevére nem emlékszem. Az ő vezetésével indultunk el a tanács felé. Menet közben sokan csatlakoztak hozzánk. Amire nagyon élesen emlékszem, hogy mit skandáltunk: „1. Munkát, kenyeret, Rákosinak kötelet.  2. Lisztet a péknek, kenyeret a népnek.” A tanácsnál nem emlékszem mi volt. Utána a templomból akart zászlókat elhozni, de nem kapta meg. A postához érve egy létráról lefeszítették a sarló-kalapácsos címeres posta táblát. Ezt kellett taposnunk. Mentünk Kisbér felé, házunknál azonban nagymamám egy tasli kíséretében kiparancsolt a sorból. Ezután már nem tudom mi történt.

Egy másik kedves emlékem, Bános Árpi bácsihoz fűződik. Köztudott volt, hogy Árpi bácsi nagy mókamester volt. „Nyíretkezni” voltam, 6-7 éves korom körül. Akkor éppen hárman-négyen voltunk ott hasonló korúak.  Hajvágás közben Árpi bácsi mesélgetett.  „Gyerekek voltatok már a botkaházi-réten ?  NEM ! Nem ? Pedig most esett le egy repülő tele csokoládéval. A botkaházi gyerekek kosárszám hordják a csokit, mert nem tudják már megenni.”    Ahogy kész voltunk futásba a botkaházi rétig. Persze semmi nem volt ott.

A Humli kertben lévő kugli pályán a vasárnapi mise után állítottuk a bábukat. egy idő után a játszó felnőttektől kaptunk 10-20 fillért, amiből másnap a boltba kandis,-krumpli cukrot vettünk. Bár nagymamám nem nézte jó szemmel. Egy alkalommal az itt felállított színpadon egy vándorszínész társulat a Csárdáskirálynőt adta elő. 

Másik nagyon élénken bennem élő emlék az 1956-os földrengés. Nagypéntek volt. A kultúrházban Gárdonyi Géza: A bor című darabját próbáltuk, a falusi színjátszó körrel, amiben én Jancsikát játszottam. Sajnos nem emlékszek de talán még utána tudnál nézni ki volt aki szervezte (Gyulai igazgató úr ?) és kik szerepeltek benne. Egyszer csak mintha egy traktor dübörgött volna végig a padláson, hatalmas zaj, hullott a vakolat. Többen sikítoztak. A szerepbeli apám elkapott és leugrott a színpadról és kirohant velem. Sajnos nagymamám ekkor kapta első szívrohamát. Szerencsére nem lett komoly baja. A kéményünk ledőlt. Rakosék házfala úgy megrepedt, hogy kilehetett látni.  Másnap Nagyszombaton a körmenetet megtartották, de a templomba csak nagyon kevesen mertek bemenni. Többször is volt kisebb utórengés.

Jó szívvel emlékszem Csoda tanító nénire aki az írás,-olvasás,-számolás tudományára oktatott, valamint Iván Vali tanító nénire aki másodikosként tanított. Mikor 18 évesen otthon voltam. felkerestem. Elsírta magát, hogy nem felejtettem el.

Mivel „nagyon jó” gyerek voltam, egy alkalommal - a NAGY CSAPATTAL –Virágh Attival, Molnár Imivel elgátoltuk a patakot. Jó mellig érő vízben lubickoltunk. Ám amikor befejeztük a fürdést nem nyitottuk meg a gátat. A víz megkerülte a gátat és elöntötte a Kis Naca néni veteményesét. Mire észrevették jelentős kár keletkezett benne. Persze megkaptuk a magunkét.

Harmadikos voltam amikor októberben felköltöztünk Pestre. Azután már csak nyolcadik illetve érettségi után voltam otthon 1-2 hétre. Akkor már alig találkoztam valakivel. 

Egyenlőre ennyi. Ha még eszembe jut valami leírom és elküldöm.

2017.01.08. Budapest
Zolnai Imre

 

Badacsonyi Lajos  (Mikosdpuszta; Ruzsa Károlytól kaptuk)

 

Vadászat a mexikói trónörökös birtokán, Sobri Jóska szülőföldjén

 „valahol őrzi még titokban
lábam nyomát egy vadcsapás,
s valahol a bükkös között
céltalan bicska faragás”

(Wass Albert)

Emlékeimbe merülve ballagok a télvégi erdőben, szinte hangtalanul a nedves puha avaron. Időbe telik, míg egy-egy részletet felismerek a megváltozott erdőben, hiszen a múló idő is megkoptatta az emlékeket.

Itt, ezen az erdei úton át bicikliztem nap, mint nap ötven évvel ezelőtt Mikosdpusztáról, Mikosszéplakon át a Csehimindszenti Állami Általános Iskolába. Kutyámnak nincsenek ilyen emlékei, annál inkább figyel, mert szarvasrudli vonul át előttünk a keresztnyiladékon. Tehenek, borjak. Nyugodtak, lassan csipegetve haladnak nappali pihenőhelyük felé.
Az évszázados hatalmas famatuzsálemek: platánok, tölgyek, gyertyánok, melyek valaha a kastély vadaskertjének határait jelölték, mégis megbízható útbaigazítást adnak.
Lenn a völgyben, patak partján, mocsaras éger erdő szélén, letérek a régi útról és arra cserkelek tovább. Fegyverem ott lóg ugyan a bal vállamon, de már csak emlékekre vadászok.
Aztán váratlanul feltűnik valami, mintha egy barlang bejáratát látnám magam előtt az erdőben! Nem barlang az, hanem kőből épült réges-régi kis kápolna, melynek a teteje már beomlott és benőtte a folyondár.

 ….Lódobogás hallatszik, kisvártatva megjelenik maga a lovas is. A bárókisasszony az, ki reggeli lovaglásán útba ejti a kápolnát. Lóról száll, letérdel Boldogasszony szobra előtt és hálaadó imáját mondja. Gyalog vezeti tovább lovát, fehér fátylát meglebbenti a szél és ráteríti az erdő földjére. Hóvirágok nyílnak a nyomán valódi fehér fátyolként borítva a tájat…

Ki ismerhette volna akkor még a távoli jövőt, a XX. század majdan bekövetkező rémségeit?

A szép kedves kisasszonyt, Mikos báró egyik leányát „1871-ben feleségül vette Salvador de Itúrbide y de Marzán herceg, a mexikói trón örököse, a király unokája. A lakodalom itt, a mikosdi kastélyban volt. Itt születtet közös lányuk aki 1925-től elnyerte a mexikói trónörökös címet, de "élni" már nem tudott ezzel, mert a II. világháborút követően, mint osztályellenséget internálták a családot és 1949-ben egy romániai munkatáborban - „tisztázatlan körülmények között” - meghaltak…”

Igazi, „békebeli” havas téli idő köszöntött be 2013. január közepén, vagy negyven centis magas hóval.
Már előző év októberében elkezdték a vadőrök a szoktató etetéseket a mikosdi erdőben, amire valóban nagy szükség is volt! Január 16-ára terveztük a vadászatot, de még előtte való napon is kérdéses volt, vajon képesek leszünk-e megtartani.
Végre elállt a hóesés, hatalmas traktoros hótolókkal járattuk meg a fontos nyiladékokat. A hajtóknak kapucnis esőkabátokat osztottunk, hogy legalább a bokrokról-ágakról ne kapják nyakukba a havat.
Vadászember életében emlékezetesek az ilyen „ideális” havas vadászatok. Különösen manapság, amikor az állítólagos klímaváltozásnak köszönhetően unokáink talán már nem is tapasztalhatják meg csodálatos hangulatát.
Szinte tökéletes a csend, néha egy-egy cinegecsapat halk beszélgetése hallatszik. Döbbenetes az első puskalövés csendet szétszaggató hangja. A vadászok vérében magasra szökik az adrenalin szintje és innentől már - egy kis időre - megszűnik a külvilág minden bajával és nyűgével.
Távolváltón állok messze a puskás sor mögött, itt még nagyobb a csend. Nyugati irányban, kilométeres távolságban egykor a kastélyhoz tartozó Botkaháza puszta romjai látszanak, mögötte Bérbaltavár község házai.

Van idő emlékezni és felidézni, amit néhány napja olvastam a pusztáról:

    „Vahot Imre 1846-ban Baltaváron látta a báró Mikos Széplaki (endrédi) pusztáján lakó hetvenöt éves Pap István kanászt, Sobri József atyját, kit, mint maga mondta, azért neveztek el Sobrinak, mert Sobor nevű majorságból költözött át az endrédi majorba”(Magyar föld és népe, 1848. I. f.).

Sobri Jóska, népdalok és legendák híres betyárja, már Endréd pusztán született 1810-ben.

Emlékezem a baltavári herceg (Thurn und Taxis herceg) és Erős Ferenc bácsi öregbéres történetére is, amit gyerekkoromban még édesapámtól hallottam az annyira jellegzetes zárt „Ë” hangos Vas megyei tájszólásban:

    „Ősz idő volt és elég rossz utak voltak. Amint a herceg hazafelé tart, Erős Ferenc bácsi az öregbéres jött Zalabér felé, hozta a répát négy ökörrel. A herceg közvetlen ember volt, hogy megállította, mindig megkérdezte: -No Ferkó, mi újság? Mert hát mindenkit tegezett…No de rossz helyen talált megállni a szekérrel, egy nagy kátyúba. Mikor el akartak indulni, nem mentek az ökrök. Hiába tipródott az öreg. Nem mert káromkodni, mert ott volt a herceg.

    Hát ezt azért nem merte mondani, mert az ökreinek az volt a neve, mint ami a herceg fiainak…Mi lesz, Ferenc? Mindjárt este lesz! Azt mondja a Ferenc bácsi: Elmennek ám ezek, méltóságos úr, ha maga itt nem lenne!

    -Hát mér? A fene egye meg, hát én mi vagyok? Szidd össze őket, ahogyan szoktad! Nem volt más hátra az öreg fölállt a rúdra, a nagy ostort kezébe fogta és közibük vágott, elkerítve: -Pepi, Hánzi, Jakab, Fránci! A gazdátok kopasz fejű erre meg arra! …Mikor kiértek a rossz útból a jóra, odamegy a herceg és mondja neki: -Látod, Ferkó, ezt már előbb is mondhattad volna nekik! Aztán adott neki öt koronát. Azt mondja édesapám, az akkor nagy pénz volt.”

(Vajda József: Fekete föld termi a jó búzát, Badacsonyi Lajos Zalavégi lakos élete és zenei kincse 1995)

Lövések egész sora szakítja félbe az emlékezést, majd kisvártatva egy hajtókutya hangja. Hamarosan feltűnik a ritkás akácerdőben, amint a mély hóban egy váltón, lábon lőtt süldőt terel maga előtt, oda-oda kapva néha a csülkéhez. Vállhoz emelem a puskát és jó lövéssel vetek véget a hajszának.

Beesteledik már, mikor a teríték négy sarkánál fellobbannak a tüzek, vadászkürt búcsúztatja az elejtett tizenöt vaddisznót, hét szarvas suta vadat és egy rókát.
A hó közben újra kezdi, egyre sűrűbben hullik. Megköszönöm a résztvevők embert próbáló munkáját és azt kérem tőlük, hogy megöregedvén, kandalló parázsló tüzénél meséljék el unokáiknak mai élményeiket.
Látom még a hóesésben a vadászok kipirosodott arcán a lángok fényjátékát és látom szemükben a majdani kandallók tüzét is.

Újra csendes a mikosdi erdő, szakad a hó, jótékonyan betakarja az elmúlt vadászat nyomait. Az elhagyott kastély fedél nélküli, omladozó falai mementóként figyelmeztetnek olyan korra, amikor a szavak elvesztették eredeti jelentésüket, a jó és a rossz viszonylagos lett, és a társadalmi tulajdon magántulajdonná „nemesedését”, privatizációnak nevezték.

Öreg emberek még mindig jó szívvel emlékeznek a kastély utolsó uraira a Zierer családra, miként a tégláiba ütött bárói címer is emlékeztet az építtetőre, Mikos báróra. Az 1860-as években épült kastély mozaikos padlózatán még látható egy felirat, amely felirat megdöbbentően, ma már szinte felfoghatatlanul, jellemzi annak a kornak emelkedett erkölcsi színvonalát!

Hadd köszönjek el én is, ezzel a felirattal:

„Derű Vigasz és Áldás a Honra”

* * * Epilógus: A napokban - 2015. március elején - Gergő fiammal és Zétény unokámmal sétáltunk a kastély körüli erdőkben és benéztünk a kastélyba is. Lehangoló látvány volt! Ismét beigazolódott a régi mondás: nem szabad visszatérni elmúlt boldogságok színhelyére! Maradjon meg az élmény emlékezetünkben örökké olyannak, amilyen valaha a valóságban is volt! 

Badacsonyi Lajos




Megosztás
« Vissza az előző oldalra!
Bérbaltaváriak Szülőfalujukért Egyesület - Magyar