Elérhetőségek

Bérbaltaváriak Szülőfalujukért Egyesület

9700 Szombathely,
Rumi út 264.

Telefon: +36/30/979-5609






Nevezetességek

2./6. Szívünkben lévő Kincseink: visszaemlékezések

 

„Csak a jók mennek el…”

Megkésett emlékezés Édesapámra, Molnár Lászlóra

Igen, megkésett!

Nem tudom emlékszik-e még valaki BÉRBALTAVÁRON 1957.december 30-ára a családom élő tagjain kívül. Nekünk nagyon szomorú nap volt. Édesapám: Molnár László kántor-tanító – fiatalon - 45 évesen elhunyt.  Én 9 és fél éves voltam, akkor még nem tudtam milyen lesz átélni, hogy soha többé nem lesz köztünk. Nem tudtam miért kívánnak részvétet nekem is, de megköszöntem, ahogy Anyukám és a testvéreim. Megnéztem a dupla koporsó „ablakán” – amiben Pestről hazaszállították. Olyan volt, mintha csak békésen aludna. Még most is látom magam előtt az arcát.                                                                                                                                                     

Rég óta kutatok a gyermekkori emlékeim között, amiben édesapám is „szerepel”. Legfájóbb emlék édesanyám szomorúsága, aki akkor  már második férjét gyászolta. A temetésig: január 7-ig csak a sok sírásra emlékszem. De a temetés sok mozzanata örökre belém ívódott. Hosszú-hosszú sor vonult a Bános háztól a temetőig. Családtagok, rokonok, barátok, kollégák és a sok volt tanítvány. A mindszenti zenekar, akit Dr. Kiss Imre vezényelt. Kedves nótáival búcsúztak tőle: „Most van a nap lemenőbe’, kimegyek a temetőbe….” ’A kanyargós Tisza-partján, ott születtem, oda vágyik vissza az én szegény lelkem…”

Valóban a Tisza-partján született, a mai Szerbia területén, onnan menekült olyan messzire – egész Baltavárig.
Engem már nem tanított, de nővérem és bátyám megismerte a lelkiismeretes tanárt is nem csak az „édes mostohát”.
Csupa szív, nyugodt, kedves ember és apa volt. Több hangszeren játszott és a templomban is énekelt. A zene szeretetét biztos tőle örököltem. Sokat énekeltünk otthon, édesanyámnak gyönyörű hangja volt. A szép magyar nótákra és népdalokra máig emlékszem.
Látom magam előtt, ahogy órákat javít, mindegy, hogy vekker volt vagy zsebóra. Sosem tanulta.
Aztán emlékszem, hogy motringozót és kártoló gépet csinált, hogy a birkagyapjút fel tudják dolgozni. Anyukámat is megtanította fonni, aztán motringot készíteni. Tudom, hogy kötni és horgolni is tudott. Honnan volt benne ez a sok féle tehetség? Honnan tudta, hogy kell csirke keltető gépet csinálni, de az is működött. Meg tudta javítani a biciklit és  a motorját. Sőt, asztalosként is láttam dolgozni.

Az egyik leg „élőbb” emlékem, amikor a Mörk  Ernőék házában kibérelte az asztalos műhelyt. Édesanyámat (Bános Annus) vártuk haza Pestről (Zalabérből).
Lassan telt a délután, 5 percenként kérdeztem, hány óra van. Azt mondta: kislányom ne gondolj az időre, inkább énekeljünk. Közben ő gyalult, de már nem tudom mit készített. Emlékszem a kellemes fa-illatra, ami a műhelyt betöltötte. És a dalokra, amikre tanítgatott.
Úgy tudom, mindenki tisztelte és szerette.

Aztán a politika beleszólt az életébe. Megtiltották, hogy a templomban éneklő kántor a „szocializmus” elején iskolában tanítson! Nem tudom, hogy ez milyen törést okozott az életében, de biztos, hogy nagyon megviselte. Emlékszem, hogy beszélték otthon, hogy talán a Fóti Gyermekvárosban kaphat tanítói állást. A nővérem személyesen vitte el a kérelmet, de „ilyen” tanító ott sem kellett. Kénytelen volt elmenni Nagykapornokra dolgozni az útépítőkhöz. Nem félt a fizikai munkától sem, de irodában dolgozott. Csak  hét végeken járt haza. Minden héten az utcán vártam a munkás buszt, amivel jött. Talán a következő évben talált másik munkát, gondnok lett Balatonföldváron egy nagy üdülőben. Azon a nyáron ismertem meg a Balatont, mert sokszor meglátogattuk Édesanyámmal. Azon az őszön kezdett betegeskedni. Ismét mentünk Anyukámmal Balatonföldvárra, mert nem jött haza hét végén. Több napos alvásból ébresztettük föl – az orvos azt mondta beteg a szíve. Ki kell vizsgáltatni és kezelni kell.

A Pesten élő keresztanyám segítségével került a János kórházba. Oda indultak ’57. karácsony másnapján. Nem tudtam elköszönni tőle, mert mindig szomszédoltam, akkor sem voltam otthon. Egész életemben bántott, hogy nem vettem búcsút tőle.
3 napig „kezelték”, negyedik nap már paraván volt az ágya előtt, amikor Anyukám ment látogatni. Nem sokkal előtte halt meg.

Két bátyja és két nővére maradt Szerbiában (akkor még Jugoszlávia volt), szerencsére évekkel később megtaláltuk egymást. De szülei már nem éltek.  A Julianna nevet az apai nagymamám után kaptam.
Úgy érzem, hogy jósága, kedvessége, embersége és zeneszeretete Tamás fiamban él tovább, az emléke pedig a mi szívünkben, amíg élünk.

Közeleg a mindig szomorú évforduló: december 30-a. Kérem, aki még emlékszik rá, mondjon érte egy imát!

Köszönöm a baltavári önkénteseknek, akik sírját rendbe hozták és megszépítették. Hálával gondolok rájuk.

Bite Jánosné  Molnár Julianna (Lia),  Algyő




Megosztás
« Vissza az előző oldalra!
Bérbaltaváriak Szülőfalujukért Egyesület - Magyar